Egy hosszú nap margójára I.

Nem akarózott kikelnem az ágyból, szerencsére nem is kellett. A kezemmel óvatosan feléd tapogatóztam, és jól eső érzés volt megbizonyosodni róla, hogy ott szuszogsz békésen mellettem. Az ablak felé pillantgattam, és minden egyes alkalommal egyre erősebb fény szűrődött be a redőny apró résein. A forgalom is kezdett zajosabb lenni, és minden próbálkozásom ellenére képtelen voltam visszaaludni, pedig ezen a napon az égvilágon semmi nem sürgetett. A mögöttünk álló bő egy hét a rohanásról és munkáról szólt, szinte alig találkoztunk. Egyáltalán nem volt lehetőségünk időt szakítani egymásra, de ilyen az élet. Nem állítom, hogy amikor elkapott a harci hév, nem szorítottalak a mosógépre, nem picsáztam el a hátsódat úgy, hogy még másnap is eszedbe jutott minden egyes alkalommal, amikor leültél, nem téptem le kis híján a fejed a hajadnál fogva, nem mélyesztettem bele a fogaimat hátadba, amikor mocorogni próbáltál és nem tettelek magamévá, mindkettőnk legnagyobb örömére. Ám énnél jóval többre volt igényünk.

Voltak is terveim, de azokhoz legelőször ki kellett volna kecmeregnem az ágyból, ami annak ellenére nem volt könnyű feladat, hogy az igyekezett kidobni magából. A végső lökést az adta meg, amikor megkordult a gyomrom. Mindig elmosolyodtál rajta, mennyire fontos számomra a jó ízű étkezés, és szerencsére te is tápláltad ezt a szokásomat, hiszen rendkívül ügyes voltál a konyhában (is).

Csöndben kiosontam a hálószobából, tettem egy rövid kitérőt a fürdő felé, majd betámadtam a konyhát. Először bőséges mennyiségű vizet tettem a forralóba (soha nem értettem azokat az embereket, akik mikróban melegítik a vizet), aztán a kenyérpirítót is munkára fogtam. Már nagyban a második szelet pirítóst falatoztam, amikor kicsoszogtál a szobából és álmosan felém sandítottál – Ilyen korán fent vagy? - kérdezted, amire elvigyorodtam, és közöltem, hogy lassan fél 10 lesz. Erre odabotorkáltál hozzám, az ölembe huppantál, oldalra döntött fejjel megvetően a vajtól csepegő pirítós felé biccentettél, és egy leheletnyi megjátszott gúnnyal a hangodban érdeklődtél, hogyan bírom ezt megenni.

„-Bajnokok reggelije” – közöltem, aztán elnyújtóztam egy üres csészéért, amit már gondosan az asztalra készítettem, és öntöttem neked is finom, gyömbéres teát. „- Bíztam benne, hogy még meleg lesz, amire előmászol, de úgy látom, nem hiába csörömpöltem annyit” – közöltem vigyorogva, amire te játékosan megcsípted az oldalam, aztán felálltál az ölemből és a fürdő felé vetted az irányt, hogy összekapd magad. „-Készítsek neked valamit?” – kérdeztem, mielőtt eltűntél volna, de te a szokásos „Nem vagyok éhes” - választ adtad.

Amíg készülődtél, elgondolkoztam rajta, hogy felöltözzek-e, de meggyőztem magam, hogy jó leszek még egy darabig a rajtam lévő boxer- atléta kombinációban. Gyorsan összepakoltam magam után a konyhát, aztán lustán visszahemperedtem az ágyba, bekapcsoltam a tv-t és ha jól emlékszem, akkor a The Walking Dead valamelyik korai évadát néztem éppen újra. Szerencsére te is vevő voltál rá, de közöttünk amúgy sem okozott gondot, ha az ízlésünktől némileg eltérő filmet néztünk a másikkal. Örültünk, ha sikerült együtt lennünk.

Amint visszajöttél a fürdőből, mellém bújtál és szorosan az oldalamba fúrtad magad én pedig egyik kezemmel átöleltelek, a másikkal pedig a fejem alá gyömöszöltem a nagyobb éjjeli párnát, hogy tökéletes pózban legyek.

„-Azt szeretném, ha ma az enyém lennél” - mondtad egyszer csak én pedig nem kicsit meg is lepődtem. „-Hogy érted ezt?” - kérdeztem vissza, amire az eddigi csevegő hangnemen változtatva a lehető legérzelemmentesebb hangodon közölted: „-Pontosan tudod te azt”.

Elgondolkoztam. Egyfelől nagyon jól éreztem magam úgy, az oldalamon veled, filmezve, másfelől igazából nem volt túl sok épkézláb ötletem arra a napra. Akkor el is kerülte a figyelmem a „ma” szó a kérdésedben, de végül is beleegyeztem, ám utólag beláttam, hogy akkor, TWD-t nézve egy kicsit könnyelműen adtam áldásomat a dologra.

Alig mondtam ki a „-Rendben, Picim” - szavakat, máris széles és komisz vigyor terült szét a pofidon, és egyetlen pillanat hezitálás nélkül az oldalamba vájtad a körmeidet, ezzel kiugrasztva mellőled az ágyból. „-Mit akarsz” - kérdeztem, „-Ehhez most nagyon nincs kedvem” - hangzott a felháborodott folytatás, ám mintha meg sem hallottad volna, önelégülten felém fordultál, és némi szigorral a hangodban utasítottál, hogy menjek oda hozzád és csókoljalak meg. Még az oldalamat vakargattam ott, ahol belém mélyesztetted a körmeid, és az igazat megvallva eszemben sem volt akkor megcsókolni téged.

„-Beleegyeztél, nem igaz?” - kérdezted megrovóan én pedig akaratlanul, de azért bólintottam. „-Akkor most gyere ide!” - folytattad. Odamentem, de úgy, mint akinek kavics van a cipőjében, megcsókoltalak, de még magamat is megleptem vele, mennyire kelletlenül adtam.

„-Ez nem fog így menni” – mondtad nem csak nekem, de magadnak is. „-Vedd le az alsógatyát és az atlétádat, majd fordulj meg!” - hangzott, aminek engedelmeskedtem is, mivel számtalan kellemes percet szereztél már nekem ilyen felütéssel, ám amint megtettem, amire kértél, két másodperc múlva már hallottam és éreztem is, ahogy az éjjeliszekrényben tartott bilincs a hátam mögött a csuklóimra kattan. Pontosan tudtad, mikor kell lépned, mert hajlamos voltam kitörni, ha nagyon felhúztál, és ügyesen olvastad a reakcióimat ahhoz, hogy csak ez után fordíts vissza magad felé és adj egy jókora pofont a nem megfelelő csókért. Tudatában voltam a helyzetemnek, és jelen pillanatban nem akartam tovább feszíteni a húrt, ezért egy pontosan olyan, hosszú és szenvedélyes csókot adtam, amiért odáig voltál, leszámítva, hogy nem tudtam közben sem a füleid alatti kis puha részt simogatni, sem a nyakadat szorítani, sem pedig a hajadat elkapva és a fejed hátrahúzva az ajkaid után egyre lejjebb haladni a nyelvemmel, először a melleidet habzsolni, aztán mást is, miközben vadul markolászom a segged... Ez jutott akkor az eszembe, de a csuklóimat kellemetlenül nyomó bilincsszárak emlékeztettek, hogy ezt most nem ez lesz a forgatókönyv.

Ekkor ráérős mozdulatokkal körbekulcsoltad a kezeiddel a nyakamat, és egyszer csak visszarántottál magad mellé az ágyba, én pedig kétségbeesetten igyekeztem úgy fordulni, hogy még csak véletlenül se a hátamra érkezzek, mert azt a béklyó miatt csúnyán megéreztem volna. Végül is az oldalamon, feléd fordulva landoltam, te pedig már hozzám is bújtál és átpakoltad rajtam az egyik lábad „-Az enyém leszel ma, akár tetszik, akár nem” - suttogtad, aztán az ez időre félárbócon lévő farkamnak dörzsölted a finom puncidat.

Nem kellett hozzá sok idő, hogy teljesen megkeményedjek. Hevesen csókolóztunk, miközben a fogaiddal az ajkamat haraptad, egyik kezed a farkammal, a másik a heréimmel foglalkozott. Pontosan tudtad, hogyan kell gyorsan felállítani, aztán már munkára is fogtad: kényelmesen elhelyezkedtél a hátadon, nagy méretű párnát téve a fejed alá, hogy végig nézhess, levetted a bugyidat, és szélesre tárt lábakkal vártad, hogy mögéd másszak, és használható kezek híján ügyetlenül olyan helyzetbe hozzam magam, hogy meg tudjalak kefélni. Láthatólag szórakoztatott téged a helyzet, ám ezzel éles kontrasztot vonva szenvtelen hangon közölted, hogy elélvezhetek, ha akarok, ám ha meg tudom állni, és nem teszem, akkor változtatva az eredeti elképzeléseden, este helyett kora délután visszaadod a szabadságom. Ekkor már tudtam, hogy eszed ágában sincs korábban elengedni, és komolyan gondoltad, hogy erre az időre a tiéd leszek. Persze hozzám hasonlóan sem tapasztalatlan nem voltál, sem pedig ellensége a saját vágyaidnak: ha valami csoda folytán meg is álltam volna, hogy beléd lövelljek (amit a te esetedben különösebb következmény nélkül meg lehetett tenni), akkor valószínűleg eléggé feltüzelt állapotban engedtél volna el ahhoz, hogy te is megkapd a magadét, ami szintén nem volt ellenedre, ám ha nem, akkor estig az égvilágon bármit is meg tudtál tenni, amire ebben a formában még nem volt példa, és igazság szerint ekkor fel sem igazán voltál készülve erre az alkalomra.

Mindkét esetben nyertél, ahogy nekem sem volt okom a panaszra, még ha a nap folyamán többször is teleszaladt a hócipőm az egésszel. És ilyenkor jött jól a következetességed, és hogy volt vér a pucádban, mert tartottad magad ahhoz, amit kölcsönösen elvárunk egymástól. Hogy őszinte legyek, legszívesebben már két óra után feladtam volna az egészet, de egyszerűen nem tehettem meg, és utólag pozitív élményként csapódott le bennem ez az egész különös, cseppet sem könnyű, de rengeteg tapasztalattal szolgáló és bizonyos részleteiben roppant élvezetes, hosszú nap.

Amikor sikerült épkézláb módon elhelyezkednem, megdicsértél, hogy mennyire jól nézek ki, majd utasítottál, hogy dőljek előre, és meglepettségemet látva azonnal hozzá is tetted, hogy majd tartani fogsz, megelőzve, nehogy rád essek. Lassan, kissé bátortalanul dőlni kezdtem, aztán egyik kezeddel megtámasztottál a szegycsontom magasságában, így meglehetősen stabil helyzetben találtam magam, a hátrabilincselt kezeim ellenére is, amik ekkor már kezdtek kellemetlenül sajogni. Ekkor a semmiből lezavartál egy pofont a szabad kezeddel, és szigorúan rám parancsoltál, hogy kezdjem el végezni a dolgomat. Nem voltam ehhez hozzászokva, és egész biztosan kiült a meglepettség és némi dac is az arcomra, ezért adtál még egyet, majd kellemetlenül elkezdted erősen szorítani az egyik mellbimbómat, amire már gépiesen elkezdtem mozgatni a csípőmet egyre magasabb fokozatba kapcsolva.

Napok óta nem élveztük már egymás társaságát még csak hasonló helyzetben sem, így aztán szerencsémre nem telt sok időbe, amíg látványosan, ám visszafogott hangon elélveztél, én pedig örültem, hogy sikerült megállnom a dolgot. Korai volt azonban még az örömöm. Természetesen érezted, hogy nem mentem beléd, aztán amikor elcsitultak rajtad az orgazmus hullámai, felültél, átöleltél, a szádba vetted az egyik mellbimbómat, amit aztán harapdálni is kezdtél. Közben az eddig ölelő kezedet a saját és az én váladékomtól locsogó puncidba dugtad, és alaposan benedvesítetted az ujjaidat, amiket aztán a számba nyomtál olyan vehemenciával, mintha le akarnál nyúlni a torkomon.

Ha a bimbómat harapdáló szád és az izgató, punciváladékos ujjaid nem lettek volna elegek, még el is kaptad a szabad kezeddel a farkam, és erősen szorítva, hevesen verni kezdted. Gyakorlatilag másodpercek kérdése volt csak, hogy elmenjek, amit észlelve azonnal bekaptad, ám ahelyett, hogy szokás szerint szépen lenyelted volna a váladékomat, gonosz vigyorral az arcodon, tele szájjal felegyenesedtél, majd mindkét kezeddel megfogtad a fejem és egy hosszú, érzéki csók társaságában szépen áthelyezted a teljes tartalmát a számba.

Én természetesen amennyire tehettem, ellenkeztem és próbáltam a nyelvemmel visszakanalazni a te szádba, de hasztalan, majd amikor meguntad az ilyen irányú igyekezetemet, elkaptad a heréimet és kíméletlenül megszorítottad őket. „-Elég legyen ebből! Most azonnal lenyeled...” - hangzott tőled az utasítás. Nekem pedig eszemben sem volt ellenkezni, noha gyűlöltem, amit most csináltál, és ezt tudtad nagyon jól.

Vidám, csivitelő hangon a tudtomra hoztad, hogy habár megvolt a lehetőségem, mégsem éltem vele, így most már biztosan estig a tulajdonod leszek, és csak magamat okolhatom érte.

A hátamon futkosott a hideg, és nem pozitív értelemben, de nem tudtam mit csinálni, te pedig láthatólag élvezted a helyzetet. Viszont észrevetted, hogy a nyeletésen túl más kellemetlenségre utaló jel is árulkodik a tekintetemen, és kedves, törődő hangon érdeklődtél, hogy minden rendben van-e. Ha nem kérdezel rá, még húztam volna egy darabig, de így megosztottam veled, hogy a bilincs már teljesen ráfeszült a csuklómra, és igazából kurva szar így. Rövid ideig elgondolkoztál, aztán előkerested a lelakatolható bőrbilincseinket, amiket aztán óvatosan a kezemre helyeztél úgy, hogy közben a bilincs is fent maradt. Ezt követően csak akkor szabadítottál meg a fémszerkezettől, amikor a bőrbilincseket már gondosan, lelakatolva rám adtad, és egy szintén lakatban végződő lánccal egymáshoz is rögzítetted őket, jó 15 centivel hosszabb távolságot engedve így a csuklóimnak, mint amit a bilincs hagyott. A széles vállaim és hátam okán még így is bőven esélytelen volt a szabadulásom, de jóval elviselhetőbb volt így, amiért hálás is voltam neked.

„Jobban érzed magad?” - kérdezted érdeklődéssel, amire lassan bólogatni kezdtem és egy őszinte „Köszönöm” - öt is sikerült kipréselni magamból, noha némi harag azért volt bennem.

Az előbbihez képest a bőrbilincsek kifejezetten kényelmes helyzetet biztosítottak, és ekkor értettem meg igazán, hogy valóban eszedben sincs még elengedni engem. Amikor láttad, hogy rendbe jöttem, ismét kényelmesen elnyúltál az ágyon, és kifejezetten kedves, társalgó hangon közölted, hogy szeretnéd, ha most nagyon lassan és alaposan megtisztogatnám a puncidat a nyelvemmel. Mivel láttad, hogy tétovázok, ismét az éjjeliszekrényhez nyúltál, miközben egy fokkal komolyabban folytattad:

„-Csak hogy ne unatkozz közben és egy kicsit ösztökéljelek is a minél alaposabb és precízebb munkavégzésre, ezeket inkább rád teszem” - közölted, és már fel is tettél egy-egy kisebb méretű, de erős csipeszt a mellbimbómra. „-Ha véletlenül leesnek rólad, azonnal vissza fognak kerülni” - folytattad, és én erre szinte önkéntelenül is a puncidra tapadtam.

Ötletem nincs, meddig nyalhattalak, de amikor megengedted, hogy eltávolodjak a puncidtól, őszinte örömet és megelégedést láttam rajtad. „-Ügyes vagy” - közölted, majd perceken át gyengéden cirógattál. „-Többször kéne ilyen napot tartanunk” - folytattad, amire kibukott belőlem, hogy „-Na meg a lónak a faszát”, amire mindketten felnevettünk. Ezt most elnézted nekem, és én is lenyugodtam annyira, hogy kíváncsian várjam, mi mindent fog még tartogatni ez a nap.

Először te keltél ki az ágyból, aztán segítettél nekem is felállni. Mostanra már mocskosul fájtak a melleim a csipeszektől, amik még mindig rajtam voltak, és hamar kiszúrtad, hogy kezdek kétségbeesett pillantásokat villantani rájuk. „-Ügyes voltál az előbb” - mondtad, „-De a mai nap az égvilágon mindenre meg kell majd kérned engem, amit nem tudsz magad is elvégezni.” Láttad rajtam, hogy nem igazán értem a dolgot, ezért részletesebben is elmagyaráztad: „-Ha szomjas vagy, megkérsz, hogy itassalak meg, ha éhes, akkor arra, hogy tegyek ételt a szádba, ha pisilned kell, akkor azt egyedül fogod csinálni, minden mást pedig jobb, ha visszatartasz.” Így már leesett, mire is fog kimenni ez az egész, és hogy őszinte legyek, nem voltam feldobva már csak az ötlettől sem.

„-A csipeszek”...kezdtem, aztán eszembe jutott, mit is mondtál az előbb. „-Kérlek vedd le a csipeszeket a melleimről, most már szinte elviselhetetlenül fájnak.” - mondtam, amire te a kezeidbe vetted őket, és kifejezetten apró mozdulatokkal birizgálni kezdted őket, amire én ár hangosan felszisszentem minden egyes alkalommal. „-Nézd, Drágám” - kezdted. „-Egyetlen szerencséd van, mégpedig, hogy az előbb valóban ügyes és odaadó voltál a nyelveddel, amit értékelek, és ez az egyetlen oka annak, hogy eleget teszek ennek a kérésednek. A továbbiakban azonban nyomát sem akarom látni a tekinteteden a dacnak, haragnak vagy bármi arra utaló jelnek, ami azt sugallja, hogy abban a pillanatban, amikor elengedlek, te azonnal hurrikánként tépsz majd szét vagy ami még rosszabb: valamelyik kifejezetten gonosz, megfontolt praktikáddal torlod majd meg ezt, ami most történik veled.”- hangzott a kis monológod.

Miközben rám adtad a lakatolható bőrnyakörvünket, tovább folytattad: „-Azt szeretném, hogy ugyanúgy élvezd ezt a napot, mint én, ám ehhez te is kellesz.” Ekkor a még mindig (vagy már megint...) álló farkamra tetted a mutatóujjad. „-Ő élvezi, minden más csak az agyadon múlik”- fejezted be a mondandódat, és ekkor levetted a csipeszeket, majd mindkét mellbimbómra adtál egy-egy hosszú, forró csókot.

Ekkor kimentél a fürdőbe zuhanyozni, és rám hárult a feladat, hogy rendbe szedjem az ágyat és a környékét, ami kifejezetten embert próbáló feladat volt hátrakötött kezekkel. Ezúttal is többnyire a számat kellett használnom, bár korábban nem hittem volna, hogy ezzel a testrészemmel valaha is be fogok ágyazni. Mire előkerültél a fürdőből, én is végeztem, én kicsit tisztább fejjel néztem elébe a nap fennmaradó részének...
folyt.köv.