Adni engedj, ó uram!

"Akit a beteljesülés kapujában kárhoztatnak várakozásra,
az a legnagyobb éhségeket ismeri meg."*


Láng és vér és arany. És jég. Egymás mellett a kármin tüze, az alvadt vér bíborvöröse és a nemesfém fáradt fénye. No meg a ciános hideg. Át meg átöltve egymáson, szöszös kontúrokkal egybekötve, aszimmetrikus mintázatba zárva. Kézi csomózású perzsa. Még akár igazi kuriózumnak is tekinthetné, hogy rajta kuporog. Egy textílián, amit talán a háremek aranykalitjába zárt szépséges kiválasztottaknak szőttek a mesés kelet asszonyai. Valamikor régen. Generációkkal ezelőtt. De ez most nem az a pillanat, mikor az ember lánya azt ünnepli, hogy szőnyegritkaságokon hencsereg. Nem. Ez egy egészen más pillanat.

Egy pőre nő gúzsban, a síráshatáron pilinckázva hever az évszázados kárpiton, gonosz hurkok és csomók szorításában. Ezek itt most az esetlenül vergődő hús percei. És a benne kongó, sóvárgó éhségé. A csonka beteljesüléssel csak részben megetetett vágyaké. Hát idáig sikerült elérni.

Nagy nehezen függőlegesbe küzdi magát, mellőzve minden kecset és eleganciát. Csuklóit rövidke kis szárak bogozzák bokáihoz, szerencsétlenkedésétől élénken ficánkolni kezdenek a mellette eddig döglötten heverésző kötélvégek. Tagjait nem csak a zsineg könyörületet nem ismerő szálai kötik, a csalódottság és törődöttség ólma is húzza. De most már legalább térdel. És ha az arcába hulló hajzuhatag tépett függönyén át is, de rálát a férfira.

Szikár alak, aki tudatosan húzza magára a félárnyékok kínálta leplet. A fények éles kontrasztokat vetítenek az arcára – koromszín tussal festett portré merített papíron. Mozdulatlan ül a biedermeier székben, gyakorlatilag felöltözve. A zakó, a selyem nyakkendő és két mandzsetta – ennyi mindössze, mint ruházatából eddig levedlett. Szánalmas leltár. Ráadásul minden precízen összehajtva hever egymás mellett az íróasztal tölgyén. Nincs itt nyoma se eszet veszejtő vágyak, se a rációt alázó gerjedelemnek. Ingujját azért felgyűrte.

Jól jön most a hajfüggöny. Bújtat. Rejtekből lesheti a másikat. Amaz bezzeg leplezetlenül bámul. Két, egymást olvasó szempár párbaja. Az egyik meleg, bársonyos mogyoróbarna, könnyfátyollal fedett. A másik porcelánkék. Hideg, mint a fjordok part menti, sziklák között pangó vizei, ha a zord fagyok jéghártyákkal kötik tükrüket.

A nő nem is tudja, mióta tart ez az egész. Ez a testet és érzelmeket a végletekig megtekerő, parancsutasításra épülő torna, mely a mostanihoz hasonló pauzákkal tarkítva húzta-csavarta őket együvé, és választotta szét újra és újra. És mely most a néma egymásszemlélés feszültségekkel teli révjébe ért. Egy órája? Vagy kettő is akár? Nem, annál több azért mégsem lehet!

------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

A Peer Gynt-el kezdődött. A Morning Mood lassú ütemeire veszített el minden ruháját. A férfi értő kézzel dolgozott, érintésétől szinte magától engedett a gomb, oldott szét a csat, önként nyúlt a gumi, a nylon. Megfontoltan, esetenként kínos lassúsággal csupaszította le. És öltöztette fel. Mert a földre hulló textíliák helyett a nő vállaira felkerült a szégyen és szemérem szúrós daróca. Aztán ez a gyapjúposztó csak hízott, súlya egyre nőtt minden szenvtelen és szemérmetlen érintéstől, melyek gátlástalanul járták be a női testet. Ahogy Peer halogatásoktól terhes életútja haladt a zenében, úgy kalandozott és ígérgetett a kéz. Egyetlen intim pont sem maradt érintetlen. És egyetlen felkorbácsolt vágy sem nyert kielégítést.

Grieg-et Puccini váltotta. A latinos sorsmesélés dallamai repítették az orgazmus határáig többször is. Praktikus, minden esztétikumot mellőző bogok között küszködve élte meg a beteljesülés küszöbén való tántorgás összes kínját és kéjét. A gyönyör ménjeinek odavetett szár, a galoppot hajszoló pálca, majd a kielégülés küszöbén kíméletlenül megfeszített zabla - egymást váltva kényeztették-kínozták végeérhetetlenül. Míg aztán a kéz és az ajkak megkönyörültek rajta. A Nessun Dorma alatt végre elérhetett a csúcsra, és minden ízében remegve nyelte el a „felhők és eső”.

Wagner páros lábbal rúgta rá az ajtót az együttlétre, és vele megérkezett a vad és féktele szexualitás minden gesztusa és eleme. Tépett tincsek, sajgó, izzó bőr, a tagokat origamiként hajtogató, könyörtelen kéz. Mindent elsöprő vágta. Mint egy verejtéktől csapzott valkűr, kit hátasa – loncsos bundájú, zabolátlan farkas – ragadott el, száguldott át az őt leigázó csata mezején. Így, a veszett sodródás közepette élte meg, hogy a férfi először a magáévá tegye. A nő azt hitte, ez volt a csúcs. A férfi tudta: nagyon nem.

Beethoven elhozta mindazt, ami túlmutat a nyers szenvedélyen. Rafinált hurkok és különleges pózok váltották egymást, lehetetlennek tűnő testhelyzetek és feladatok folytak egymásba. A funkcionális gúzs átadta helyét a női test és csomók esztétikájának. Megfeszülő izmok, kifeszített inak szoborszépsége korbácsolta a vágyakat. És a férfi másodszor is birtokba vette. A határozottság mit sem változott, de a gyönyör nem egyetlen, mindent elborító hullámmal sodorta el a nőt, hanem szisztematikusan öblögette, mosta át.

Így vezette, rángatta, cibálta és terelte a testi-lelki kéj grádicsain ez a hím. Ez a könyörtelen, sebezhetetlen állat. Nem adott sem mozgásteret, sem választást. Minden elvett, de semmit nem kért. És el sem fogadott semmit. Pedig a nő próbálkozott. Adni akart. Ó, de mennyire akart. De sem keze, sem ajkai nem kapták meg a jogot, hogy az önzetlen örömszerzés eszközei lehessenek.

Hol a szigorú tenyerek, hogy a korbácsként csattanó NEM állított sorompót a próbálkozások elé. A férfi nadrágjának zipzárja – a méretre szabott kelmébe ékelt gonosz fémfogsor – rendre elzárta előle a lehetőséget.

------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Hát eddig így. Most, mint vihartól tépett madár, gubbaszt a szőnyegen. Minden gyönyöröktől kifacsarva is érzi: mi keserű váladékot izzad a közösen töltött időn esett seb – az elutasítás okozta fekély. Lüktetését a többszörösen átélt kéj sem képes feledtetni. Felülírni meg pláne nem.

Törődött. Keserű. Dacos. Így szemez ezzel az érinthetetlenség durva vezeklőingjébe burkolódzó alakkal. Közben minden eddiginél erősebben horgad fel benne az akarás. A vágy, hogy tenyerébe, ajkai közé vegye a férfit. Hogy kényeztethesse lassan, vadul, szenvedélyesen, kimérten, szemérmesen vagy pajkosan. Bárhogy.

Tehetetlenség mardossa. Szájában epévé keseredik a nyál. Mint egyszeri bálozó saját ruhájára ha lép, úgy bukik át a magamagának állított, indulatokból tákolt, ingatag barriereken. Feje lebiccen, tekintete kiszakad az akaratot próbáló, néma csörtéből, és szeméből mintegy varázsütésre erednek el a könnyek. Hangtalan zokogás purgálja, mossa ki belőle a fájdalmat. Ösztönös mozdulattal emelné kezeit a szeméhez, arcához, de a bokát-csuklót kötő zsineg konok. Kíméletet nem ismer.

Az elakadt mozdulat szülte kínban érzi meg arcán a tenyeret. Könnyeit törli. Majd csomókat old, és puha takaróként mindent elfedő ölelésbe vonja a pőre testet. Mikor lépett hozzá a férfi? Hogyan szelte át egy pillanat alatt a szobát? Mindegy! A nő megadóan bújik el a menedéket jelentő karokba, az arcának otthonos fészket kínáló vállgödörbe. Micsoda groteszk, ócska tréfa, hogy még menekülni is csak ahhoz tud, akinek kínjait köszönheti!

Sodródás. Virágszirom lassú lebegése a vízen. Levitáció - a meghittség törékeny, édes pillanatai. Az idő homokja egyezerre mintha lassabban peregne. A könnyek prizmáján át látja, a szobán áteső fényben mi lomhán kerengenek a porszemek. Tüdeje kimért, méla ütemben pumpálja a levegőt. Lassan megszelídülő szívverése sem igyekszik már, hogy mellkasát átszakítsa. A belső viharok hangjai, mint tavakban elsüllyedő templomtornyok harangjai, lassan tompulnak el. Ajkain maguktól csordulnak ki a szavak.

- Kérlek, ó uram – leheli, gyakorlatilag hangtalanul. A levegő elmélázik, érdemes e egyáltalán e semmi kis sóhajt szárnyaira vennie. De egy fül, egyetlenegy biztosan akad, mely meghallja a suttogást. A férfi félig térdelő helyzetéből lassan emelkedik fel. Gólem, kinek keblében elsőket veri a testébe falazott mén szíve. Ludwig van-tól a negyedik – a varázslatos második tétel – kavarog, örvénylik a szoba falai közé szorítva. És a hím lassan, kimérten oldja meg a nadrágját szorító szíjat.



*Ismeretlen udvaronc.