Subjektív idő

Fülledt az est. Nincs már se narancs, se bíbor, se vörös. Csak bársonyos fekete és csillagezüst. Lebukott a Nap. Ahogy távozott, úgy költöztek be a manzárdba az árnyak – pislákoló gyertyáktól éltetett tintafoltok a falakon és szögletekben.

A vékony alak rezzenetlen áll a boltíves ablakban, alabástrom szobornak is vélhetnéd, ha a hajában nem rajzolna csintalan kócokat a fűszeres, alkonyi szél. Mozdulatlan bámul ki az ablakon, rendületlenül fürkészve az egyre hízó sötétséget. Lelassult pillanat ez, időbe dermedő aprócska zárvány. A türelmetlenség elől a merengésbe menekülő várakozás ideje.

A nyári estbe kíméletlen racionalitással kongatja bele a tízet a falióra. A nő összerezzen, zavartan körbepillant. Még egyszer végigfut fejében a to do lajstrom, és gondolatban újfent ellenőriz mindent. Az ágyon friss, ropogósra vasalt huzat, a két kis elektromos kütyü mohón issza a delejt az USB töltőn keresztül. A kötél gondosan feltekerve a fotelben, mellette szendereg a béklyó, némán vicsorog a bilincs köríves fogsora. Minden pihen. Vár.

Bár csupán a bordó-fekete francia bugyi az egyetlen ruhadarab rajta, mégis zavartan simítja végig combjait, mint ahogyan a nők szoknyájukat igazítják, ha egy székről felállnak. Lassan arca elé emeli csuklóját, és tágult cimpákkal szívja be a parfüm mósusztól nehéz illatát. Aztán az ablak kínálta homályos tükröződésben ellenőrzi az arcára felhordott, ízléses provokációt. Hibátlan smink.

Figyelme ismét az átláthatatlan sötét, a kint felé fordul.

Azt mondják, az állatok már messziről megérzik gazdájuk közeledtét. Megismerik az autó hangját, a motor dorombolását, a cipők kopogását - bensőjük csengői élénk kerregéssel jelzik, ha a szeretett, várt lény már a közelben jár. Elirigyli most e képességet az oktalan állatoktól. Neki nem adatott korán érkező bizonyosság. Csak a reményteli várakozás. A férfi 10-re ígérte magát – az óra az imént ütötte el – és még sehol. Egy macska már biztosan érezné, merre jár ura.

Mélyet sóhajt, és várakozón bámul tovább kifelé az ablakon. Az óra pedig csak kattog lomhán, mint egy végtelenül lassú ütemre állított metronóm.

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Csupán egyetlen pillanat kell, és átzuhan a szorongástól terhes várakozáson. Csak egyetlen aprócska szikra, hogy kiszakadjon a lassan vonszolódó idő méla hullámaiból. A kulcs csörrenése, a nyikorgó zsanér, az ellenfényben mozduló férfialak, a csahos kutyaként ugró parancsszavak – és a mindent felülíró, boldog izgalom úgy sodorja el, mint levétöreket az esőtől meghízott patak.

Érzések. A hajába markoló kéz könyörtelensége, skalpja kétségbeesett utasítása, mely ellentmondást nem tűrőn hangolja fejét az irányító kéz mozdulataira. A pálcasuhanástól a bőr alatt ébredő, az idegek mentén vágtába csapó lángolás. Az ízületek panaszos nyöszörgése, mely a kötelek ébresztette édes kínról mesél.

Szagok. A saját, izzó bőréről elszökő parfüm. A férfit beburkoló fűszeres pára. A friss verejték, az ajkak börtönéből szabaduló mentolos lehelet, a vágytól fakasztott nedvek semmihez nem hasonítható aromájának keveréke. Ámbra, mámoros savak, benzoe, édeskés citrus és pézsma. Mindent beborító, nehéz, illatokból szövődő kárpit.

Ízek. A könny átható sója, a véresre csókolt ajak fémes zamata, a saját, kéjtől fakasztott nektárjának semmivel össze nem mérhető eszenciája – egymást kergetve, űzve dáridóznak ajkai mögött, a száj minden zamatos nedvet elnyelő, mohó barlangjában.

Hangok. A szétnyíló ajkai közül szivárgó nyöszörgés. A végtelen mélységekből felszakadó sóhajok. A szikáran pattanó parancsszavak, a korlátokat emelő és leromboló instrukciók. A diszkrét hüppögés. Az elfojtott sikolyok. Fényűző, polifonikus kontrapunkt – hol andante, hol fortissimo, és persze, molto vivace.

Mozdulatok. A kötélszálakba feszülő tagok, melyekbe belemarnak a megfeszített-provokált rostok. Az ívben hajló gerinc, a mennyezet felé törő csípő. A kíméletlen marok szorítása, a szemérmetlenül kutakodó és mindenhova utat találó ujjak. Rezdülések, gesztusok, mozzanások és rezzenések szégyent nem ismerő sora.

Meddig tart az érzékeket és idegeket végletekig hajszoló ingerek fúgája? Végtelen percek szállnak? Hosszú órák? Mindegy. Amidőn az ölében fellobbanó lángcsóva végigvágtat a gerincén, fel egészen az agyig, minden berobban, és az emésztő lángban minden lassan izzó zsarátnokká és kószán kerengő pernyévé lesz. Nincs se mozdulat, se hang. A színek és érzések pasztell tónusúvá szelídülnek, az illatok lomhán fakulnak meg. Nem marad más, csak a teljét megélt gyönyör szemekbe alvad könnycseppjei.
--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Megborzong. Két keze ökölbe szorítva, combjait görcsösen zárja össze. Térdben enyhén hajlított lábai apró remegéssel jelzik: a statikus izommunka már kínozza a rostokat. E pillanatban elernyed, és egyetlen minutummal később bensőjén már végig is ömlik a pánik. Miféle képek peregtek elméje vásznain, melyek vámot tudtak szedni a feszült várakozás idején? Mióta áll itt? Mennyi időt veszített a valóságból? Perceket? Tízperceket? Fertályórát? Ugye, nem szólt a telefon?! A csengő?! A bármi?!

Lábujjhegyen fut a mobilhoz, és sebtében ellenőrzi. Semmi. Se hívás. Se üzenet. Kapkodva fut még pár lépést, hogy az órára láthasson. A számlap kaján vigyorral mered vissza rá. A dadogó másodpercmutató a 10 óra utáni harmadik percet kezdi kimérni éppen…