Cs. története XI.

Nem is lehetett. Alig telt el néhány másodperc és határozottan kezdtem érezni, hogy itt és most vége a mutatványnak. A félszemű persze lelkesen tapsolt az elképzelésnek, a Szandálnak mindegy volt, csak kimérhessen még néhány fájdalmas csapást, ám a gyönyörben tobzódó két félőrült mellé a semmiből hirtelen előkerült az öltönyös Technokrata (hogy ez miért jár Armaniban(?!) én soha fel nem venném!) és megálljt parancsolt.

- Balfasz! Ki KELL mérned a büntetés hátra lévő részét! Addig talán ez a két potyaleső is lenyugszik valamennyire.

El kell ismernem, igaza volt. Nem lehetek ennyire következetlen, hogy egy kis élvezkedés eltántorít az eredeti szándékomtól – különösen nem, ha az éppen büntetésről szól. Ha most sikerül így levennie a lábamról, mi lesz később?!
A félszemű legnagyobb sajnálatára ismét pozíciót váltottam és Cs. mögé lépve, hősies önfeláldozással kiosztottam a maradékot a büntetésből.
A Kedves olyan topozékolásokat produkált, hogy az már önmagában is megérte az áldozatot.

Az ütések számoltatása nagy segítséget jelent – különösen egy kezdő dom számára.
Az alany hangjából ugyanis messzemenő (konkrétan egészen a megbüntetni kívánt alkatrészig ívelő) következtetéseket lehet levonni a későbbi csapások elhelyezését és hangolását illetően.
A feladat nem volt kicsi, de úgy tűnik, a „blind chicken effect” ez esetben is megtette a maga hatását, leendő rabnőm első-körös fájdalom-igénye valahol az ötven csapás környékén lehetett, mert a végén is épp olyan lendülettel kellett az ütéseket kimérnem, ahogy elkezdtem.

A hangja viszont szépen alakult, lassan kezdett megnyugodni és – akár egy először megnyergelt, tüzes kanca – lassan elfogadta a helyzetet, mi több, úgy tűnt, bele is törődik.
Nos, a lovasnak ilyenkor kell igazán észnél lennie! Én is próbáltam így tenni, bár az Ötödik Hadoszlop ténykedése ezt – finoman szólva is – megnehezítette.

A bünti végével, amikor a hangja már egész elfogadhatóan és majdhogynem alázatosan csengett, eloldoztam. Először a lábait, aztán az egyik kezét. Ettől persze még mindig úgy maradt.
Végül a másik kezét is eloldoztam és zordan rámordultam:

- Álljon fel!
- Miért, Uram? – a hangja még mindig egészen elfogadhatóan alázatos volt
- Mert állva akarom megcsókolni, Maga pimasz ringyó! – azzal hozzá léptem és magamhoz szorítottam, aztán megcsókoltam. Úgy igazán.

Nyilván nem számított effajta gyengédségre a brutális bánásmód után, mert valósággal elolvadt a karjaimban. Az ajkai olyan puhán viszonozták a csókomat, hogy az még az előbbi oboa-koncertet is messze felülmúló élvezeteket ígért, a teste pedig valósággal követelőzve simult hozzám.

Nem volt könnyű ebben a pozícióban bekormányozni a konyhából a hálóba, de azért megoldottam. Elengedni semmiképp sem szerettem volna, így inkább a „keringőt” választottam. Felettébb ígéretes séta volt.
Bent aztán megszabadította az immáron teljesen feleslegessé vált csomagolástól – a sajátomat türelmetlenségemben szinte leszaggattam magamról - és hozzákezdtem Amerika újra-felfedezéséhez.

Volt egy olyan sanda megérzésem, hogy ezúttal egy „másik” lányt tartok a karjaimban, mint aki belépett az ajtón - és igazam lett.
A korábbi felfedezéseim persze mind megmaradtak, ugyanott, ugyanúgy, különösen igaz volt ez a „Cs. - hangoló potméterekre”, amelyek valósággal átdöfték a tenyeremet, valahányszor – és ez sokszor megtörtént – megfogtam a cicijeit, ám mégis történt valami alapvető változás.

A Drágám korábban sem volt a frigiditás élő szobra, de most egy igazi kis kéjgombóccá változott.
Nem volt olyan pont rajta, amit, ha megsimogattam, vagy megcsókoltam, ne hálás, kéjelgő nyögéssel és nyújtózkodással honorált volna.
Egy szülinapos kisgyerek az édességboltban maga lenne a megtestesült érdektelenség ahhoz képest, ami engem elkapott. A feje búbjától módszeresen haladtam lefelé, nehogy elszalasszak egyetlen erogén zónát is, aztán a fülénél valóságos csatát kellett vívnom… (folyt.köv)