Két szonett

Hová tűnt mostanra csinált szépséged?
Gazdag cicomád, mond, mivé kopott?
Az, mi nemrégen még ékített téged,
csodás testedre mind, mi díszt lopott

ím, mostanra már semmivé enyészett.
Hajad tépetten lóg, akár a kóc.
Szemed festékje elfolyó pecsét lett,
tested épp, mint az ellobbant kanóc,

mi a gyertya lágy viaszába süllyedt,
fekszik törten az összegyűrt ágyon.
Nyakad lágy bőre alatt egy ér lüktet,
kéjes nyöszörgés folyik ki a szádon.

És mégis, így vagy most minden szépek szépe,
mert az alázat lett pazar tested éke.

---------------------------------------------------------

Ámulj sok száz jelén, milyen krőzus is vagy!
Nézd csak, éppen szemben veled a tükör
megmutatja: csodás ékeidnek mi nagy
száma, s ezer kincsed miként tündököl.

Még ha megkötözve fekszel is az ágyon,
s kíméletlen gúzs, mi bőrödbe harap,
nincsen, mi vonzóbbat festhetne, oly álom.
Részegült szemeim isszák, hogy a Nap

kilobbanó fénye mossa pazar kincsed,
csodálatos tested. Bíborban ragyog.
S morzsolva államon egy ezüstös tincset
érzem: melletted mi' nincstelen vagyok.

Csak egyben kényúr! Hogy bármikor elveszem
figyelmem lelkedtől, azt koldussá teszem.