Fogoly voltam, de már egy csapatban (11)

Ádám eddig nem mutatkozott, de Erik sem. Bár kicsit csodálkoztam ezen, de sokáig nem értem rá, mert Miki s Zsolt igencsak „foglalkoztatott”, vagy inkább foglalkozott velem s főleg a testemmel. Már nem csak a tisztáson voltunk, de én mezítelenül,”felszerszámozva” futottam, hol előttük, hol mögöttük, a parancsuk szerint, de már az erdőben, erdei utakon.
Szerencsénk, vagy inkább szerencsém volt, mert jó sokáig nem találkoztunk senkivel sem, de már tíz óra is elmúlhatott, mikor egy nagyobb csapat fiatal tűnt fel. Vegyesen voltak fiúk-lányok, olyan húszon évesek, egyetemisták lehettek. Mi a patakpart másik oldalán voltunk, éppen egy fatörzshöz kötöztek ki úgy, hogy a kezeimet csuklóban, hátul, a fa másik oldalán bilincselték össze. Terített-plán voltam. Még annyi időnk sem maradt, hogy valamelyikük eltakarjanak, vagy valamelyikük ingét rám terítsék, mert a sziklák mögül, hirtelen tűntek elő a túloldalon a fiatalok.
Mikor észrevettek minket, megtorpantak, majd nem is a fiúk, inkább a lányok kezdtek mutogatni és izgatottan cseverésztek. A fiúk pedig át-, beszóltak inkább, hangosan tanácsokat adtak Mikinek s Zsoltnak, a továbbiakra vonatkozóan. Persze nagy röhögésekkel kísérve. Végre Zsolt „ébredt” fel, átkiabált, hogy jöjjenek ide csak s végre is hajthatják a tanácsaikat, de egymáson, azonnal. Kapnak hozzá eszközöket is a nálunk lévőből, ha kell. – mondta még. A lányok vihogtak s bíztatták a srácaikat, hangosan, vihogva, hogy csak jöjjenek át, megnézik azt is, ahogyan ők csinálják, teszik egymással, majd velem. Ekkor már nem volt nagy a tolongás, sőt a tanácsok is elfogytak s gyorsan elvonultak inkább.
Így Zsolt és Miki folytatta az eltervezettet, s alaposan – dühükben a malőrért - – elkenték a mellkasomat, de jutott a hasamra s a combjaimra is a csapásokból, majd jól meg is karmolásztak mindenhol. Kicsit odébb vittek, ahol nem volt ilyen nyílt a terep s ott mind a ketten leszopatták magukat s közben kézimunkáztak rajtam is, míg újra el nem mentem.
Már visszafelé indultunk, mikor Zsolt mobilja megszólalt:
- Igen, itt vagyok! – hallottuk, majd csak annyit: - Megyünk már, akkor a Kilátóhoz.
- Ott találkozunk? Kivel? – kérdezett rá Miki Zsoltnál, majd rám nézett s még hozzátette: - Te tudsz olyan utat oda, ahol így is el tudjuk vinni, odáig nagyobb zűr nélkül? Nem hoztunk semmit, amivel el- betakarhatnánk.
- Hát, nem nagyon. – válaszolta Zsolt. – De majd kigondolok valamit addig. Parancs, az parancs! – jelentette ki s indult előre.
Úgy látszik, eszébe juthatott valami, mert kicsit nagyobb kört tettünk az erdőben visszafelé, s a meredekebb oldalról közelítettük meg a Kilátót. Sikerült is odaérnünk s be is mennünk úgy, hogy nem látott meg senki. (Igaz ehhez az is kellett, hogy aznap szünnap legyen a Kilátónál, de a közeli nyári ródli pályán is!)
Alig értünk be, az ajtón túlra, már várt két keleti srác s Mikiről, Zsoltról is leparancsolták a ruhát és mind a hárman már ott sorakoztunk anyaszült mezítelenül, előttük. Hallottuk, hogy a felettünk lévő szinten már valakit, vagy valakiket páholhattak, mert hallatszottak a csapások, de a szitkozódások, fájdalmas felkiáltások hangjai is.
Nem sokáig hallgattuk azokat, mert megtaszítottak minket, hogy induljunk felfelé. Alig értünk egy szinttel feljebb, már „fogadtak” is minket másik két srác, de fejenként 10 – 10 csapással, mégpedig „kilencágú macskával” adva.  Mi ugráltunk, „táncoltunk” erre „csündöngölöst”, s mellé szitkozódtunk, sziszegtünk is hangosan. Alig, hogy befejezték már küldtek is feljebb mind a hármunkat, de az már a legfelsőbb emelet volt, azaz a nyitott rész, a Kilátó tetején.
Ott pedig Erik és Ádám fogadott minket. Engem félreintettek, ott térdeltem a sarokban, Zsolt és Miki pedig munkába kezdhetett, mert alapos szopogatás, nyalogatás volt a feladatuk, míg csak már keményen nem állt mind a két srácnak a dákója. Nem csak szoptak, de nyalakodtak is, Ádám és Erik golyóit. S akkor ott, előttem kúrták meg, keményen és alaposan a delikvenseiket, a segédeket, akik bokafogással várták s „élveztél” azt. Nem bennük mentek el, hanem a gumijaikat lekapva, bőségesen megöntözték a hátukat.
Mikor végeztek, le-és elküldték azokat a többiek után. Ebből tudtam meg, hogy Zsombor s „mesterei” már jártak itt, korábban. Tőlem meg megkérdezték, milyen volt, hogy éreztem magamat délelőtt s élveztem-e, mikor az egyetemisták megleptek a fához hanyatt kikötözve. Én is meglepődtem, hogy ők ezt honnan tudják, de nem firtattam, csak ennyit válaszoltam:
- Igenis, meg nem is. Kínos volt egy ideig. Bár, ha már megtörtént, nem bántam volna, ha a srácok közül egy-kettő, át mer jönni s megteszi velem, amit javasolt.
- A csajok nem is izgattak? – kérdezte meg nevetve Erik.
- Szerinted? – néztem rá, de a letapogatódzó nézésemből láthatta, hogy Ő sokkal inkább érdekel, mint az egyetemista csajok.
- S miket javasoltak? – érdeklődött Ádám.
- Volt olyan javaslat, hogy dugjanak belém egy botot, hogy azon „táncoljak” így kikötve, ha már; de olyan is, hogy inkább állítsanak fejre, s úgy kössenek ki a lábaimnál fogva; de a legjobb, amit egy szőke csávó dobott be, az arról szólt, hogy vesszőfutás legyen a jutalmam a csajaik között. – soroltam.
- Igen, érdekes, s megvalósíthatók is. – évődött Ádám.
- S csajokat honnan veszel hozzá? – cukkolta gyakorlatiasan Erik Ádámot. Az legyintett: - Szerintem srácokkal is megteszi, azok keményebben ütnek, jobban céloznak, tudják hova üssenek, meg abból van itt elég. – válaszolta pikírten Ádám.
- Akkor kezdjünk is hozzá, mert sürget az idő. – szólt Erik és Ádám füléhez hajolva valamit súgott bele. Annak elkerekedett a szeme, majd felvidult a képe s szinte nevetve helyeselt:
- Helyes, helyes, gyerünk, csináljuk meg! – szólt s magához intett, mikor odaértem a hajamba markolt s a lejárathoz vezetett így. – Indulj lefele egy szintet! – hallottam.
Alig értem le, ott már csak egy idegen fiú állt, várt. A korábban ott levők nem voltak ott. De már ők is jöttek utánam, s nem csodálkoztak az idegenen. Erik bemutatta: - A barátom, aki egyben a szolgám is. Ádám pedig rám szólt:
- Menj vissza vagy öt lépcsőfokot és ülj arra le! – parancsolta. De Erik rá szólt:
- Úgy nem lesz jó! Gyere vissza, s itt állj kézre lent! – utasított, majd mikor harmadikra sikerült kézre állnom, megfogta a bokáimat és elvezetett a lépcsőhöz és a bokáimon lévő bilincsekkel egyenként hozzákötözött a lépcső szélén a korlátot tartó fémhez. Arra ügyelt, hogy a lábaim is kis terpeszbe legyenek közben, de a kezeimet is óvatosan szétrugdalta.
- Na, így már jó lesz. – állapította meg elégedetten. Meghúzkodta a körmeit a csupasz, de szőrös lábaimon s néhol bele is csípett. Majd lehúzta a sportcipőimet és a talpaimon végig húzott egy tűs kereket ide-oda.
Próbáltam elhúzni a talpaimat, de természetesen ez nem sikerült. Így hagytam, beletörődtem. Örömködjön csak, élvezze, legyen jó napja. – gondoltam .
Míg Erik a tűs kereket járatta a talpaimon, Ádám is közelebb lépett, s egy rövidebb szíjakból álló kis bőr korbácskával veregette a lábikráimat, belső combjaimat, de kaptam az alig merevedő farkamra és golyóimra is azokból.
Ők jól elszórakoztak ezzel, de nekem lassan kezdett a fejembe szállni a vér. Végre Erik barátja vette észre, hogy gond lesz. Szólt és gyorsan leoldozta a bokáimat és Erikkel együtt leengedett a földre, de előtte Ádám tett valami pokrócfélét alám, én meg elterültem. Hagytak egy ideig feküdni, pihenni s mikor látták, hogy már nem vagyok olyan vörös, akkor kicsit megtapostak, hogy felpezsdüljön a vérem mindenhol. 
- Megijesztettél az előbb! – szólt rám Ádám: - Miért nem szóltál? – kérdezte.
- Mert a szolga nyögjön s tűrjön, a Gazdái meg figyeljenek rá is, ne csak a saját élvezetükkel legyenek elfoglalva! – dorgáltam meg egy kicsit Őket.
- Nyert! 10 pont. – jelentette ki Ádám s Erikhez fordulva azt mondta neki: - Ideje intézni az egyéb tornát is!
(folyt. köv.)