Fogoly voltam, demár egy csapatban (8)

Ádám teljesen elszontyolodott, hogy a harmadik ötlete sem talált. Meg akartam vigasztalni, azért ezt mondtam, azaz kérdeztem:
- Mondtam én, vagy kérdezted egy szóval is, hogy lent láttam Őt?
- Hát, nem, de hát hol láthattál még másutt bárkit is? Mg talán az előtt, hogy ideértetek? – sorolta újra elgondolkozva Ádám.
- Nem, az nem lehetne, mert Te mondtad, hogy „láttad”, tehát olyankor volt, amikor Te is ott voltál! – erősítettem meg. – Szabad a gazda 10 fekete pontért? – cukkoltam Őt.
- Üsse kő, úgy sem találom ki. Ki az? Mondd! – sürgetett.
- Hogy ki Ő azt tudom, de hogy, hogy hívják azt nem, mert csak láttam, de nem beszéltem Vele!  - kezdtem, de Ádám közbevágott:
- Már tudom! Erik lesz az! Hogy hamarabb nem gondoltam rá. – csapott a homlokára Ádám. – Persze, hiszen csak most volt itt a tűzoltásnál. Ő az?
- Lehet, hogy Erik a neve, jó alakú a srác, testre feszülő szabadidő ruhában volt, vállra hulló, hosszú, göndör, vörös hajjal… - válaszoltam s írtam le a srácot.
- Igen, Ő Erik. Várj, ő már elment, de visszahívom! – szólt s kapta a mobilját Ádám s már tárcsázott is. Kicsönghetett, mert beleszólt: - Szia, Ádám vagyok. Merre jársz? – s meghallgatta a választ s mondta már: - Vissza tudnál jönni, ide az erdei házhoz, a teraszra? S meddig van ma éjjel kimenőd, otthonról? – kérdezte még meg. A választ hallva megörült s csak ennyit mondott: - Gyere s megtudod. Megéri! – bíztatta még és letette a mobilját, de felém fordulva elkomorult az arca:
- Tudod, azért van egy kis gond! – jelentette ki. – Erik dom, a társam, még sohasem láttam, vagy hallottam, hogy a másik oldalon akart volna lenni… - nyögte ki – de majd meglátjuk! – fejezte be a szövegét.
Alig hallgatott el, már is feltűnt a srác, illetve Erik, szinte futva a terasz sarkán. Még hallhatta Ádám utolsó szavait, mert mellé érve, háton ütötte s megszólalt:
- Sok mindent nem tudsz még rólam, öreg! Lesz meglepetés Neked, mert igen is, többször is, fantáziáltam már arról, hogy milyen lenne a másik oldalon lenni, de még nem találtam senkit, akinek behódoltam volna. Még neked sem! – tette hozzá.
- Ne ugrass! Ma találtál? Merre jártál? – sürgette a választ Ádám Eriktől.
- Itt, este, míg tűzoltó voltam. – jelentette ki Erik s rám mutatott.
- Ő? Honnan tudod? Vagy csak megláttad, és megérezted? Akkor, lehet, hogy kölcsönös ez, nálatok? – ámuldozott Ádám.
- Igen, de ne feledd, Ő, csak Ő, Te nem, dominálhatsz engem! – jelentette ki Erik nyomatékkal, mire én, megkérdeztem:
- De Te dominálhatod Őt?
Mind a ketten rám meredtek, mint akik valami teljesen újat s megdöbbentőt hallanak. Erik ocsúdott hamarabb:
- Már miért dominálnám éppen én Ádámot, mikor itt Ő a Mester? Vagy nem? – nézett rám. – Azért is kötöttem ki az előbb, hogy Ő nem dominálhat engem!
- De, igen, Ő a mester, de az előbb fogadtunk s 25 fekete pontot szedett össze velem szemben, amiért én szabhatom ki a büntetéseket, rá. Nem akarsz ebben segíteni? – néztem Erikre. Elgondolkozott, elnevette magát s vidáman rákérdezett Ádámra:
- Megengeded? Mert csak akkor teszem meg! – nézett most Ádámra, aki kényszeredetten, lassan, de bólintott.
- Akkor eddig ez rendben. – szóltam – De van még egy probléma ám!
- Mi az? – kérdezte meg Erik.
- Én foglak Téged dominálni most, itt! – jelentettem ki: – Akár engeded, akár nem.
- Igen, persze, már alig várom! Ess neki, azaz nekem! – szólt igen izgatottan Erik.
- Várj! Se szabaduló szó, se tabuk felemlegetése nem kell? – kérdeztem tőle.
- Szabaduló szó biztosan nem, de tabum van kettő: nem maradhatnak maradó nyomok, már távozásomkor sem, mert fél óra alatt haza érek innen! A másik pedig „szaftos” sem lehet semmiképpen sem, még játék közben sem, mert nem tudok megfürdeni, de attól egyébként is irtózom. Nem tabu, sőt határozott vágyam, hogy ne maradjak „szűz”, mikor távozom majd innen. Ha már így alakult, szerencsémre.
Ádám kicsit furcsán nézett Erikre, de az rá sem rántott, csak engem figyelt, az én reakciómra:
- Hát, ha így akarod, nekem nem gond. – kezdtem, de még megkérdeztem tőle: - Kettesben, vagy…?
- Nem feltétlen, ha úgy adódik, akár előtte is, de csak Te, Uram, Ő nem, teheti meg!
- Értettem, azaz nem egészen értem, de ez a ti ügyetek. – jegyeztem meg, vállat vonva.
Majd Ádámhoz fordultam és mutattam be a házba:
- Menj előre, foglald le a fenti srácokat, míg mi besurranunk! – utasítottam.
Mikor kettesben maradtunk, még megkérdeztem Eriket:
- Akarsz még valamit mondani, vagy kérni? Bizalmasan?
- Nem, csak annyit, hogy ne kímélj, légy határozott, kemény, nem vagyok anyámasszony katonája. Bírni fogom, ne félj! Másrészt azért légy tekintettel Ádám érzékenységre, mikor velem domináltatod Őt!
- Meg lesz! – válaszoltam s indultunk befele s a lépcsőn fel az emeletre.
Elsurrantunk Ádám mögött s be az ő szobájába. Ott vártunk rá. Mikor belépett, automatikusan rázárta maga mögött az ajtaját, és felkattintotta a lámpát a szobában. Állt s vártaz ajtónál.
Én mozdultam meg, átmentem a saját szobámba, én is bezártam mind a két ajtót, kulcsra, majd felkapcsoltam a villanyt és úgy léptem át Ádámhoz, de egyben le is kapcsoltam a villanyt, ott.
Nem csak a szobámból jött egy szélesebb fény pászma, de az ablakon a teljes holdfény is bevilágított s eléggé megvilágította a szobát s a benne lévőket. Rájuk néztem, ahogy tétován álltak Ádám az ajtónál, Erika a szoba közepén.
Rájuk dörrentem:
- Talán még nem tudjátok, de én nem szeretem, ha a szolgák ruhában vannak a jelenlétemben. Vetkőzz! Mez-telenre! Gyerünk! – s adtam ki az utasítást nekik.
- Igenis, Uram! – hallottam szinte egyszerre, tőlük.
S egyszerre is mozdultak, vették le a ruhadarabjaikat, bár megtorpantak egy pillanatra, mikor az utolsóhoz értek, de előbb Erik bújt ki a selymes, csíkos boxeréből, majd Ádám is a laza, kötött boxeréből. A kezeiket is egyszerre kapták maguk elé, majd lassan vették el onnan, s tették hátra, fogták össze a fenekük mögött. Közben mind a kettő kihúzta magát.
Lassan Ádám elé sétáltam, kissé hátrább toltam a sarok felé. Ott állt kis terpeszben, lassan éledező, meredező farokkal, s kezeit a tarkójára tettettem. Majd visszasétáltam Erik elé, akinek a fülcimpáit fogtam meg, morzsolgattam is egy kicsit, majd lassan a kezeimmel, majd már a körmeimmel is jöttem lefele a mellkasán, oldalain, ágyékán, de nem érve a még pettyüdt farkához, ami akkor még a szőr bokraiban pihent, majd tovább a belső combjain a térdéig le s lassan vissza a belső combjain, de már most a sűrű bozótban még megbújó farkáig. Ott megragadtam a szőrbokorból kilógó golyóit a markomba szorítva. Kicsit erősen megszorítottam, de érzéssel. Erik felsóhajtott, tehát nem fájt neki. Még párszor megismételtem ezt, majd már a bozótból lassan kiemelkedő, merevedő farkára csúszott a kezem s azt ragadtam meg a markomban s szorítottam meg. Újabb sóhaj hallatszott Eriktől.
Most mind a két kezemmel, egyszerre szorítottam meg, a merev farkát s a lógó golyóit. Most volt csak sóhajtozás, de a teste is megvonaglott a kezeim között.
(folyt. köv.)