Az ártatlan áldozat

A lélektelen Alfredo, aki a munkájában mindenkin átgázolva már mindent elért, amit egy halandó elérhetett.
Miként a munkáját, úgy a magánéletét is szadisztikus módszerei jellemezték. Egy hányatott sorsú, fiatal lány életét nyomorította meg, kihasználva a naiv teremtés valamennyi gyengeségét. Hogy Alfredo élvezte-e a lánnyal való szívtelen bánásmódot, arra igazán sosem derült fény.

A magunkfajta kívülálló ember, minden bizonnyal a sztoikus jelzővel illetné Alfredot, ami persze óriási tévedés, mivel Alfredo minden kétséget kizáróan egy pszichopata, és ennek megfelelően, számára az élet, egy játék csupán. Méghozzá kizárólag az ő játéka, másokkal való játszadozás, mások tönkretétele és a gyengék eltiprása.
Ebben a játékban, a játékszabályokat Alfredo alkotta, a szabályok betartását Alfredo ellenőrzi és a szabályok megszegése esetében Alfredo hoz büntetést, majd végre is hajtja azokat.
A mai világ törvényeinek megfelelően, Alfredo egy igazi ragadozó, méghozzá egy sikeres szörnyeteg.



Kora este, hat óra


Alfredo bármelyik pillanatban hazaérhet. Viola, az intézetben nevelkedett lány is tudta ezt, ezért a bejárattal szembe fordította a kisasztal mellett lévő sámlit, majd rátérdelt. Egészen addig térdelt, amíg a bejárati ajtó kulcsának csörgését nem hallotta.
Ez volt Viola legfontosabb programja, várni a pszichotikus Alfredot. A lány néha fél órát, máskor egyet, de előfordult már, hogy hármat is várt a férfira.
A fémcsörgést követően, kisvártatva a kulcs rést talált a kulcslyukban, majd hallani lehetett miként fém a fémen elfordult, a zár egyet kattant, a kilincs pedig megmozdult, a férfi a lakásba lépett, majd bevágta maga mögött az ajtót. Viola tétlenül nézte a férfi összes mozdulatát, persze nem is tehetett volna mást, Alfredo birodalmában mindennek és mindenkinek megvolt a maga helye, ideje és szerepe.
A férfi előbb a kabátját vetette le, majd a bőrcipőjéből is kibújt, a cipő orra miként mindig, úgy most is érintőlegesen a falat súrolta.

- Felállhatsz. –kezdte a karakteres hangú Alfredo.

A lány tudta a dolgát, felállt, majd a kezeit a háta mögött kulcsolta össze. Karjaival az ellentétes felkarokba kapaszkodott, eleget téve ezzel Alfredo parancsának. A férfi meredten nézte a lány combközépig érő hófehér felsőjét, majd közelebb lépett hozzá.
- Mutasd magad. –hangzott a türelmetlen utasítás.
Viola lassan felhúzta a felsőjét, előbb a combközépig érő szürke combzokni rajzolódott ki, majd a lány ágyékának sziluettje, egészen a hasáig húzta a felsőt, ugyanis csak addig szabadott húznia. Minden erejével igyekezett mozdulatlanul tartani a ruhát, aztán leszegte tekintetét és szemérmesen a lágyékát ölelő erényövre tekintett.
- Tudod miért kell viselned, igaz? –hangzott Alfredo kérdése.
- Mert képtelen vagyok uralkodni magamon, Uram. –válaszolta a halk szavú Viola.

A férfi óvatosan az erényövre helyezte a középső ujját, és finoman nyomni kezdet a lány ágyékát, majd végighúzta az ujját az erényövön. A lány ajkai enyhén eltávolodtak egymástól, de igyekezett némán sóhajtani, mert már tudta, mi jár érte. Némán tűrte a férfi zaklatását, nem mert felnyögni.
- Hozd a lakat kulcsát, a kabátom bal zsebe őrzi. –mondta a férfi.

A lány a lakat kulcsáért ment, majd a férfi kezébe adta és újra a háta mögé kulcsolta a kezeit, Alfredo a lakatért nyúlt, kizárta azt, majd megfeszítette a lány erényövét, hogy egy fokkal szorosabbra húzza azt.
- Túl sok szabadságod volt. –állapított meg Alfredo, miközben visszazárta a lakatot.


Este, nyolc óra



- Van valami, amit szeretnél elmondani? –kérdezte Alfredo.
- Szeretném megköszönni, hogy az Úr a drága idejét pazarolja rám, és hogy..
- Hallgass! Elég ebből. Mit akarsz még tőlem? Ha'? Figyelmet, időt, netán szeretetet? –emelte fel hangját Alfredo.
A lány nem válaszolt, és hiába lett volna mindennél beszédesebb, ha elhullajt egy könnycseppet, valójában már erre is képtelen volt, mert elhitte azt a sok mocskot, amivel Alfredo az elmúlt két évben az elméjét mérgezte.
- Ha', mit szeretnél? –förmedt rá Alfredo, majd folytatta. - Netán azt gondolod, hogy méltó vagy a szeretetre?
- Nem, Uram. –felelte a lány, élettelen hangon.
- Hadd halljam a teljes mondatot, ha az előbb nem állítalak le, még most is beszélnél. Hát most beszélhetsz, rajta. –mondta szemrehányóan a férfi.
- Nem vagyok méltó a szeretetre, Uram. –felelte a lány, a padlót vizslatva.
- Hát persze, hogy nem vagy méltó a szeretetre, mégis miért lennél? Csak egyetlen indokot mondj, ha tudsz. –tette hozzá a pszichotikus férfi.
- Nem tudok, Uram.
- Eredj a szemem elől! Vedd fel a ruhát, amit az asztalon hagytam. Az lesz rajtad miközben megvacsorázom.

A lány a tágas nappaliban lévő üvegasztalhoz kullogott, levette a felsőjét, végignézett a csaknem meztelen testén, majd magára öltötte a férfi által kikészített ruhát. Kimondottan szép darab, Alfredo remek ízléssel rendelkezett, azonban a mostani választásának nem volt köze ehhez. Szerette volna látni a lány hátát, és erre a célra ez volt a tökéletes darab. A ruha lágyan követte a lány vonalait, azonban a vállait és a hátát is fedetlenül hagyta.

Alrfedo az asztalhoz ült, precízen megigazította a nyakához tűzött partedlit, majd az asztal mellett ácsorgó Violára nézett és így szólt:
- Leülhetsz! Háttal ülj nekem, a széket ne fordítsd meg, hadd lássam a hátad. –adta parancsba.

A lány megfordult, a férfi pedig enni kezdett. Két jóízű falat között Alfredo újra a mozdulatlanul ülő lányhoz szólt:
- Mondd Viola, tudod-e miért kértem tőled, hogy ebben a pozícióban foglalj helyet?
- Nem Uram, nem tudom. –kisvártatva elhangzott a lány válasza.
- Épp a tegnapi korbácsolás nyomaiban gyönyörködöm, kiváló munkát végeztem. Tudod Viola, az ember legnagyobb elismerése az, ha elégedett lehet a keze munkájával.

A lány nem felelt, de a férfi folytatta.
- Jól figyelj, ma tanulhatsz valamit. –kezdte Alfredo, majd folytatta. - Mások dicsérete csak hízelgés, minduntalan szándék kíséri. Ezzel szemben, az ember önmagához mindig őszinte, mint most, mikor megdicsértem magam azért, mert szépen megkorbácsoltalak. –mondta a nárcisztikus Alfredo.

Kérdés híján, a lány most sem felelt, csak hallgatott.
- Mondd Viola, egyetértesz te velem? –így az öntelt Alfredo.
- Igen Uram, egyetértek önnel.



Késő este, tizenegy óra


A lány a szűkös szekrénybe kuporodott, az állkapcsához húzta a térdeit és lehunyta szemeit, majd úgy várta a reggelt, miként korábban már oly sokszor.

Alfredo a bárpulthoz lépett, kitárta annak üvegajtaját, elővette a méregdrága whiskey-t, töltött, aztán lehajtott egy pohárral. Elhúzta a függönyt, hogy lássa a város fényeit, majd kicsatolta az övét, aztán egy szempillantást vetett a szekrényre, vélhetően az ő elméjén is ugyanazt futott át, mint ami az olvasóban is megfogant az öv és a lány kapcsán, de Alfredo most a földre hajította a bőrszíjjat, aztán elnyúlt az ágyában és a város fényeit nézte mielőtt álomba merült.

Eközben Viola, a lány, aki csak figyelemre vágyott, arra, hogy végre foglalkozzon vele valaki, a lány, aki elhitte Alfredonak, hogy az majd megmutatja neki a világot, a lány, aki az intézet kegyetlen világából egy pszichopata markai közé keveredett, csak várta, hogy múljon az idő és újra reggel legyen, amikor megköszönheti a férfinak, hogy egy újabb napra szabadon ereszti őt Alfredo börtönébe..