Fogoly voltam, de már egy csapatban (4)

Ádám rendületlenül vezette tovább kis csapatunkat a sövénykerítés mellett az ősmagyar jurtához. Ott be kellett mennünk a jurtába, majd a középső főoszlop mellett letérdeltettek minket, egy más mellé, az a bejárat felé nézve és a pórázainkat áthúzták a lábaink között s azzal kötöttek ki az oszlophoz. Majd vártunk.
Hamarosan besorjázott mind a nyolc srác, akit eddig láttunk s foglalkoztak velünk. Szépen egymás után odaálltak elénk, s ki- ki elővette a farkát, vagy csak letolta a nadrágját, de volt, aki kis terpeszbe állva tolta le a nadrágját és dőlt előre a szerint mit parancsolt, hol, hogyan fejezzük ki hálánkat a közreműködésükért. Sorban mind a kettőnk előtt elvonultak, megtettük, amit parancsoltak, majd kivonultak a jurtából.
Mikor az utolsó is kiment, mögülünk mellénk léptek a segédeink, majd Ádám is komótosan, lassan, mondhatnám büszkén elénk állt s csak nézett, merőn, ránk. Nem szólt semmit, csak merőn nézett. Mondhatnám farkasszemet nézett velünk. Én bírtam, de Zsombor nem, mert egy idő után már nem nézett fel Ádám szemébe, hanem lehajtott fejjel, maga elé nézett.
Amikor Miki észrevette ezt, de Ádám szeme is villant, odalépve felrántotta Zsombor fejét és Ádámra irányította, majd halkan így szólt: - Nézz a szemébe, te köcsög!
Zsombor újra Ádámra emelte a szemeit, de nem bírta sokáig, mert újra csak maga elé nézett, de közben már reszketett a teste is, mint aki fázik. Ádám várt, nem szólt, nem is villant már a szeme sem, de Miki is észrevette ezt s újra felemelte Zsombor fejét és sziszegte: - Mondtam már, hogy nézz a Mester úr szemébe, mereven! S adott egy kokit is Zsombor fejére, hátulról.
Ádám nem sokáig várt, majd halkan megszólalt:
- Te biztosan mazó sub, alávaló szolga, mondhatnám úgy is, hogy egy szex-rabszolga, köcsög vagy, hogy nem tudsz, vagy mersz az Urad szemébe nézni, mert sok van a rovásodon. – jelentette ki megfontoltan.
- Igenis, Uram! – válaszolta szinte azonnal Zsombor, de még mindig lehajtott fejjel.
- Akkor te pedig vagy a domja, aki most szolgát akar játszani, vele együtt. – nézett rám.
- Igenis, Mester Uram, dom vagyok, gyakorlott abban és sok mindenben, de most hogy már voltam Mátyás király „rabja” is, ott ismerkedtem meg Zsolttal és Mikivel, majd kijövet megláttam Önt a Fellegvár udvarán s akkor villant át az agyamon, hogy szívesen szolgálnék Ön alatt, ezért megszerveztettem Zsolttal ezt a mai s holnapi napot. – válaszoltam nyugodtan, de nem megalázkodva.
Ádám érzékelte a hangomból, hogy egyenrangú dom beszél most vele, de ez nem tetszett neki, aminek szinte azonnal hangot is adott:
- Fogsz még az elkövetkező másfél napban alázatosabban is beszélni hozzám, mert ha nem, összetöröm a csontjaidat, letöröm az egódat és a büszkeségedet is azzal együtt. – fenyegetett meg s közelebb lépve egy pofont is le akart keverni az arcomra.
- Megálljon Uram, Mester Uram! – kiáltottam rá: - Nem oda Buda! S elhajoltam előle, így nem érte el az arcomat, a pofon elmaradt.
Ádám dühös lett, de nagyon és éppen megint újra cselekedni akart, mikor megszólaltam nyugodtan:
- Mester Uram! Egy szóra! Ön is aláírta a szerződésünket, ahogyan mi is. Abban benne vannak a vágyaink, és a tabuink is. Kérem ennek betartását, pontosan. – jelentettem ki, majd Zsolthoz fordultam s megkértem, vagy inkább utasítottam (?), hogy vegye elő és olvassa fel azokat.
- Meg ne próbáld! – szólt rá Ádám Zsoltra s hozzátette: - Vagy már veheted is le a rajtad lévő göncöket és állhatsz, azaz térdelhetsz melléjük, mert szolga leszel magad is, ha egy másik szolgától elfogadsz utasítást, amit nem tőlem kaptál, de nem is erősítettem meg feléd! – szólt igen dühösen Zsoltra, majd felém fordulva így folytatta:
- Te meg köcsög, vagy csak szolga vagy? Jegyezd jól meg, hogy itt csak én parancsolhatok, s az történik, amit én akarok, amire én adok utasítást. Megértetted?
- Természetesen megértettem Mester Uram mindaddig, míg a szerződés minden pontja, a leírtak, aláírtak szerint megvalósul. Mert ha nem, akkor élek azzal a jogommal, hogy protestáljak az utasítás, cselekvés ellen. Még Ön ellen is. – szóltam határozottan, de halkan és ingerület nélkül, mintegy csevegés hangmodorban.
Ádám meghökkent, a segédeire nézett, majd elfordult, kiment a jurtából s jó idő múlva jött csak vissza, kezében hozva egy mappát. Azt meglengette és rám nézve megkérdezte:
- Erre gondoltál? Szolgálni akarsz, vagy jogi csűrés csavarással tölteni az értékes, kevés, rendelkezésünkre álló időt?
- Természetesen legfőbb óhajom, hogy szolgáljam Önt, Mester Uram, itt s most, ebben a másfél napban!
- Akkor tedd! – szólt Ádám s kiadta az utasítást a segédeinek:
- A két szolgát visszavezetitek, így, ahogyan vannak, a farkuknál fogva a szálló kínzószobájába s ott felkötve kiméritek nekik a még járó 11 - 11 csapást a késésükért! Indulás, fürgén, szaporán! – fejezte be Ádám.
Zsolt s Miki fellélegeztek, kézbe kapták a pórázaink végét s kivezettek a jurtából, majd tempósan átfutottunk az aszfaltos úton, be a túloldali bokros részbe, ahol már mentünk. Fel a szálló épülethez, majd ott be a düledező bejáraton, végig a földszinti folyosón annak a végében lévő lépcsőig, majd azon le a pinceszintre s ott egy vasajtó előtt megálltunk, majd Zsolt kinyitotta azt és megláttunk egy teljesen frissen felújított helyiséget, ami komplett kínzószobának lett berendezve.
Szinte belöktek minket abba, nem hagyva, hogy kicsodálkozzuk magunkat s már oldozták is el a csuklóinkat a hátunk mögött, előre húzták azokat, s újra összekarabinerezve, rácsatolták egy a plafonról lógó kötélre s már húztak is fel minket addig, míg már csak a lábujjhegyünk ért le a padlóra.
A falról felkaptak mind a ketten egy-egy hosszú szíjakból font bőr korbácsot s azok csattogtak is már a testünkön, hátunkon, mellkasunkon, hasunkon, s fenekünkön, de a 11.-dik ütés, vagy inkább a befejező csapás, már a farkunkat érte.
Éppen ez hangzott, mikor nyílt az ajtó s belépett Ádám mester a kínzóterembe.
Elégedetten körülnézett s nem sok idő múlva újra nyílt az ajtó s bejöttek rajta egy-egy kosárral a kezükben a már látott kínai srácok. Letették a kosaraikat és szinte körül sem nézve, már húztak is ki onnan.
Ádám megszólalt:
- Itt nem volt hallható, de éppen most harangoztak, így itt az ebéd s az ebédidő. Az a kosár hármatoké, míg ezt elvisszük mi. Jó étvágyat! – mondta még és mutatta, kapjam fel a kosarat, s azzal menjek utána.
- Igenis, Uram! – szóltam s mentem a kosárral, bár kicsit lassan s ügyetlenül, mert a bokáim még a távtartóval össze voltak kapcsolva.
Kiléptünk a kínzóteremből, de még a pinceszinten odébb, a szemközti oldalon, egy másik ajtón beléptünk. Elámultam, mert egy olyan terembe értünk, ahol komplett kis uszoda volt s annak végében egy asztal két székkel. Ádám arra tartott előttem s mutatta tegyem oda az asztal mellé a kosarat, majd megszólalt:
- Vedd le azt a távtartót most a bokáidról s a bőr bilincseidet, nyakörvedet és a pórázt is! A kosárban lévő egyik asztalkendőt meg tedd magad elé, enni akarok, jó étvággyal s nem akarom közben nézni az „ékszeredet”! Lesz még arra elég idő, később! – utasított, majd megvárta, míg a másik asztalkendővel megterítem az asztalt, rápakolva a kosárban lévő ételeket s egy üveg bort és a vizet is.
(folyt. köv.)