Non! Je ne regrette rien

A szoba félhomályba borult. A falak mentén sorakozó bútorok sötétségbe vesztek, egyedül a középen álló kis, terített asztal és a mellette álló szék volt kivehető. És persze Te, ahogy ott álltál egy szál kötényben. Tekintetedből várakozást és izgalmat olvastam ki. De az is lehet, hogy csak az asztalon pislákoló mécsesek remegése tévesztett meg. Nem szólaltál meg, és az én szavam is elakadt egy pillanatra, kettőnknek azonban két külön dolog forrasztotta ajkára a szót. A Te nyelvedet a szeánszaink szabályai kötötték. Az én hallgatásom okát a feltörő emlékek szolgáltatták; olyan régen volt már, hogy utoljára így láttalak. Akkor elhagytál, mondván, nem voltam elég keménykezű. Biztos voltam benne, hogy hófehér bőrödön még mindig fellelhető volt azoknak a ténykedéseinek a nyoma, akikhez tőlem menekültél. Ezen az estén mégsem előttük álltál - milyen is? - esdő(?) tekintettel. De persze lehet, hogy csak a hiúságom játszott velem.

Odaléptem az asztalhoz, látszólag Rád sem hederítve. Őzgerinc. A kedvencem. Egész nap a konyhában tevékenykedhettél, de látszott, hogy ki akartál tenni magadért. Nem is csodáltam. Immár több értelemben is én diktáltam.

- Szépen előkészítettél mindent - fordultam feléd. Tekintetünk ismét egybeforrt. Innen közelről még jobban kivehetők voltak arcod kecses vonásai, melyek báját az elmúlt évek csak még jobban kiemelték. Elhessegetem azonban a nosztalgikus gondolatokat. Ez most nem az érzelgés ideje volt, hanem a büntetésedé. Ismét a megterített asztalra néztem; az ezüst étkészleten ott táncolt a mécsesek fénye, az egyszerű porcelán tányér mintha csak arra várt volna, hogy a kicsit arrébb lévő tálalóból megtöltsem, és nekilássak végre a vacsorának, ugyanígy a borospohár, ami körül egy bilincs feküdt ízlésesen elrendezve. Ehhez is sok emlék kötődött, ám nem hagytam, hogy elvesszek bennük, ehelyett felvettem, és odaléptem hozzád. Egészen közel álltuk, ajkunk majdnem összeért. A csendet a bilincs kattanása törte meg, ahogy hátratett csuklódra zárult. Ezt követően jobb kezem végigsimított hátadon, míg el nem értem a tarkódat. Itt kedvtelve játszadoztam egy kicsit fürtjeiddel, majd megragadtam a hajad, és térdre kényszerítettelek. Torkodat majdnem elhagyta egy halk sikkantás, de még időben vissza tudtad fogni magad. Mindeközben bal kezemmel zakóm zsebéből egy papírhengert húztam elő, amire sűrűn csomózott csomagolózsinórt tekertem. Ez ment a térdeid alá. Miután felvetted a neked szánt pozíciót, én is elfoglaltam végre a helyem, és nekiláttam a vacsorának.
Tényleg kitettél magadért. A vadhús, a köret és a bor valóságos ízorgiát rendeztek a számban. Nem siettem az evéssel, igazán kár lett volna, ha nem élvezem ki a végletekig az alkotásod. Vacsora közben csak futólag pillantottam rád, hogy megbizonyosodjam róla, hogy arcod továbbra is rezzenéstelen. Szemed csillogása a gyertyafényben megkapó volt. Vagy csak megint az érzelmeim játszottak velem? Pusztán könnyfátyol volt, ami szemeid elé vetült a fájdalom miatt, ami térdedben valószínűleg már erősen lüktetett?

Lassan a vacsora végére értem, még egy utolsót kortyoltam a borból, majd ráérősen felkeltem a székből, és odaléptem eléd. Ujjaim megint a tarkód felé indultak, ám most lágyan fúródtak hajadba, majd arcod lassan felfelé irányítom. Látni akartam, ahogy felnézel rám azokkal a gyönyörű, csillogó szemeiddel.

- A desszertről természetesen én gondoskodom.

Azzal gyengéden felsegítettelek a földről. Hátranyúltam megbilincselt kezed felé, ám eloldozás helyett csak a kötényedet oldottam el. Miután megszabadítottalak egyetlen ruhadarabodtól, ismét az asztal felé fordultam, és felemeltem egy egyik mécsest, amiben már jócskán összegyűlt a viasz. Jelentőségteljesen felemeltem szemmagasságig, mintha csak koccintani akarnék, majd egy gyors mozdulattal végigöntöttem a viaszt melleiden. Láttam, ahogy arcizmaid megfeszülnek, ám önuralmad ezúttal is győzedelmeskedett. Ugyanígy tettél mikor egy kivételével az összes többi mécses tartalmát is rád öntöttem.

- Tudom már, mi hiányzik. Zene! - mondtam felélénkülve. Ismervén a járást odaléptem a hifi tornyodhoz, a közelben lévő CD-k közül rögtön megtaláltam, amit kerestem. Feltettem, majd a távirányítóval a kezemben visszatértem az asztalhoz, feléd fordítottam a széket, helyet foglaltam, majd intettem, hogy gyere közelebb. Mikor engedelmeskedtél, a térdeimre fektettelek, elindítottam a lejátszást, majd vártam, hogy Edith Piaf hangjára.

- Non! Je ne regrette rien
Ni le mal, tout ça m'est bien égal!

Ahogy felhangzottak a felejthetetlen szavak, úgy csattant tenyerem formás fenekeden, és meg sem állt, míg véget nem ért a dal.