16...17...18...19...20

- Kell egy perc.
- Nem! – hangzott a rideg válasz
Majd újra lecsapott. Kegyetlenül. Kitartóan. Csak a felgyorsult légzése és sóhajai hallatszottak. Pedig a jajdulások és szisszenések túl harsogták őt. Mégis élesen nyilalltak a kéj ezen furcsa kis hangjai a térben.
- Számold! – szólított fel ismét azon a hangon, de most keménység is vegyült hangszínébe. Mint aki kizárt minden mást és nem akarja, hogy valaki feltartsa őt abban, amit csinál. Hátráltatásról szó sem lehet. Ő uralja a pillanatot. Ebben senki nem ingathatja meg.
- tizen … hat… - érkezett a felelet elcsukló hangon, kényszeredetten tagolva
Kimondani – behódolás. Kimondani – beletörődés. Kimondani – pusztítás.
- Igen! Ez az! Folytasd csak. – szólt szinte lihegve, a végletekig elcsigázva
Az ütéseket számok követték. Egyik a másik után. Kimondva a megsemmisülés egy-egy kis darabkája. Húszhoz érkezve a csend vette át az uralmat. Minden megállt. Csak a lüktetés nem. A bőr alatti és feletti kín. Aztán újra a kéjes hang. Egy apró hangtöredék, torokból visszafojtva. Egy férfi szabályozott, kíváncsi fülek elől elzárt rándulása – élvezete. Még önmagának sem engedi meg, hogy teljes legyen és szabad. Nemhogy annak, aki a kezei közé kerül!
A kötelékek leoldása után az ütőerek ugyan felszabadultak fizikai korlátaik alól, de a fenyítés nyomai még mindig ugyanott tartották. Mintha valójában fel sem oldották volna. Mintha még mindig ott feküdne kikötözve – kezek és lábak négy irányba. Talán örökre ott fekszik majd.
- Kérted, hogy ne beszéljünk semmi másról, csak arról ami itt történik. De tudnod kell, hogy ami itt történik, azt viszem magammal. Mikor nem nézel a szemembe, mikor az utasításaid hasítják a levegőt az mind nyomot hagy. Nem csak a csapások. Nem csak a korbácsod vagy a pálcád. Ezen eszközök nyomai idővel halványulnak, majd elmúlnak teret hagyva a következőknek. Viszont a tetteid mellé nem fér több egy idő után. – némult el miután érezte a férfi szúrós pillantását a tarkóján, aztán visszanézett
Őt bámulta. Meredten. Szenvtelenül. Kiismerhetetlenül. Ebben nagyon jó volt. A legközömbösebb ember tudott lenni a világon, ha akart. És akart! Nem szólt, majd közelebb lépett. Aztán megtorpant miközben a korbács még mindig a kezében volt. Játszott vele. Ebből az egy apróságból fedezte fel, hogy nem érzi magát komfortosan a férfi. Lepillantott. A lábát nézte. Nem őt. Csak a lábfejét. A piros körmeit. A meztelen bőrt.
- Legközelebb fekete legyen. – reagált a férfi mindarra, amit hallott
Megfordult, majd visszalépett párat és az eszközeit rendezgette. Ügyet sem vetett többé rá. Mikor pedig hallotta az ajtót mozdulni és néhány léptet, kissé hátra fordította a fejét. Épp csak annyira, hogy a periférián lássa a kifelé menőt. – Ne légy tiszteletlen! – szólította fel őt.
A lépések megtorpantak. Néhány másodperc csönd ült a szobára. Csak egy lemondó sóhaj hallatszott az ajtóból.
- Viszlát, Uram. – szólalt meg végül majd távozott