A beavató szeánsz

Kezemben kis virágcsokorral a lépcsoházba léptem. Elindultam felfelé a második irányába, s fejemben különbözo gondolatok cikáztak: milyen lesz az Úrno? A megjelenésével megsemmisít-e már, vagy természetével, tetteivel mutatja ki felsobbrenduségét. Szolgához híven gondoltam, hogy térdelve csengetek. s kéretek bebocsátást. Az utolsó lépcsofordulóból felpillantva az emeletre láttam, hogy az ajtó már résre nyitva volt és egy noi sziluett tunt el mögötte. Bátorságomat összeszedve bekopogtam, amire határozott hangon a „Gyere be!” utasítás hangzott el. Lassan kinyitottam az ajtót és így tárult fel velem szemben az Úrno.

A következo pillanat elég volt, hogy tényleg minden tett, minden szó nélkül rabjává tegyen. Ott állt egy természetesen szép no összefogott szokésbarna hajjal, szolid sminkkel, oliva zöld katonai latexruhában térd alá éro szoknya résszel, lábán pedig egy fekete pántos lakkcipo volt. A látványtól rebegve tudtam csak köszönni: Tiszteletem Úrno! Botond vagyok – s nyújtottam felé a személyéhez immár bizonyosan nem méltó kis virágcsokromat. Alig látható mosoly rajzolódott ki arcára, átvette a virágot, elindult hangos kopogású cipojével a mögötte lévo asztalhoz. Hátat fordítva nekem becsuktam magam mögött az ajtót, ezzel jelezvén, hogy az Úrno kezébe adom innentol sorsomat. Letette az asztalra kis csokromat, majd megfordult, s így szólt: Beöltözve jöttél? Nem –habogtam. Akkor??? – szögezte nekem a kérdést fenn maradó hangszínen, s mutatott a fürdo ajtajára, mely mögött én is latexbe bújtam. Kikopogtam, s résre kinyitottam az ajtót jelezvén, hogy már én is készen állok..

Kiparancsolt a fürdobol, s az ajtóval szemben található tükre elé állított. A maszkomat a kezemben szorongattam még, de felvettem utasítására. Megszunt a személyem létezni, innentol csak egy latexszolga vagyok. Szorosan mögém állt, s elkezdte fekete testemet simogatni. Has, fenék, hát, megtalálva mellbimbóimon éreztem érintését. Pár lépéssel elém került, s így szólt: „Most te!”, így nekem kellett az Úrnot megérintenem, simogatnom, amit o a tükörben láthatóan élvezettel követett figyelemmel. Csak a simogatás volt engedélyezett, hiába feszült formás fenekén ruhája szoknya része nem csókolhattam, s nyalhattam meg.

Az elso felvonás után beinvitált a szobájába, mely közepén egy franciaágy állt, fekete lepedovel letakarva. O leült a szélére, lábát keresztbe tette, ujjával a cipojére mutatott, hogy csókoljam meg oket. Mohó létemre nem csak a lábfejeket, hanem a lábszárait is végigcsókoltam, élvezve selymes, ápolt borének minden négyzetcentiméterét. Kezével fejemet hirtelen és nagyon eros mozdulattal taszította el, s így kiáltott: „nyald tisztára a cipom talpát!” E feladatot is teljesítenem kellett, mindemellett mindig is örömet okoz nekem, ha egy cipo tusarkát mélyen és hosszan szopogathatom a számban. Ismét ellökött, s közben pozíciót váltva nekem háttal feltérdelt az ágyra, s utasításba adta, hogy nyaljam! A gyönyöru noi hátsó, a latex illata és számban az íze már-már tudatmódosításként hatott rám.

Az élvezetet megszakítva felfektetett az ágyra, a hátamra. Fölém állt, majd megfordult, szoknyáját megigazítva az arcomra ült. Erovel mutatta meg, hogy o van fölöttem mind fizikailag, mind rangban. Lassan kapkodnék a levegoért, de nincs hova, nyalnám a latex fedte gyönyöru testét, de nincs lehetoségem rá – minden értelemben alul vagyok és tehetetlen. Arcomra simult fenekét mozgatva élvezi felso pozícióját. A legváratlanabb pillanatokban enged levegohöz jutnom kiszámíthatatlan ideig. Tudom, most is ural.

Meg kell fordulnom hasra. Vajon mi következik? A hátamra fekszik, bútornak használ. Kicsit fészkelodik, hogy megtalálja a magának kellemes pozíciót. Kisvártatva gyenge mozgást érzek, simogatás. De nem engem, hanem önmagát. Ruhájának patentjai közül is kinyit párat. Érzem és élvezem a mozgását, a mély sóhajokat, testének minden megremegését. Pihen rajtam egy picit, majd megjegyzi, milyen kényelmes volt a fekhelye.

A hátamra kell feküdnöm. Összeköti a két oldalon egy-egy kéz-láb párosomat nekem kicsit kényelmetlen testtartásban. Feláll fölém, majd egyik lábával rám áll. Finoman megnyomkodja lábfejével testemet, majd egy lendülettel a másik lába is rajtam van. A mellkasomon áll teljes testtömegével. Szemem becsukom, hisz nem szabad a szoknya közé bepillantanom, még gondolatban sem. Néha ugrik egyet-egyet, majd túrázni indul: a has, medencecsont útvonalon. Megfordul, s mintha egy vörös szonyeg lennék az Oscar díjátadón az Úrno lábai elott, alatt, o kényelmesen sétálgat rajtam. Nyisd ki a szád! – parancsolja, majd fölém hajol és egy nagy adag nyálat a számba enged. Az „Úrno csókja”.

Könnyedén kibogozza az engem mozgásképtelenné tevo csomóit, majd hasra fordít, s a hátamat is ugráló talpmasszázsban részesíti. Rám térdel, hozzám bújik, kezével hátamat, majd vállamat simogatja, de a legváratlanabb pillanatban két kezével átkarolja a nyakamat és finoman, de igencsak határozottan fojtogatni kezd. Érzem az arcomon leheletét, de jobban érdekel, hogy én mikor szabadulok, s meddig nem vesztem el eszméletem. Ez nem Csipkerózsika álom, hanem az Úrno valósága.

Levezetésként végigsimítja kezét a hátamon. Leszáll rólam, az ágyról, s pár lépést tesz. Míg én próbálok magamhoz térni annyit mond: „Mondj egy számot tízig!” Félig önkívületi állapotban benyögtem, hogy 10, lesz, ami lesz. Te tudod! – hangzik a válasz, s már éreztem is paskolójának hatalmas csattanását a bal fenekemen. Számolj velem! Egy… És minden ki- és ki nem mondott számmal egy-egy méretes ütést helyezett el a bal oldalon. Akkor kezdd eloröl! – mondta, s hasonlóan fájdalmas ütéseket mért a jobb fenekemre is. Köszönöm Úrno! – nyögtem, de be sem fejeztem, máris így szólt: Kezdd eloröl! A bal fenekemet ismét fájdalomgerjeszto ütés érte, de közben eszközt váltott, s most pálcájának erejét ismertette meg 10-10 ütésben egyre inkább sajgó hátsómon. És még nem végeztünk! – kiáltott némi gúnnyal. Számolj! – parancsolt ismét rám, s a pálcázás lendületét meg nem törve korbáccsal mért 10, igencsak hangos, fájdalmas és nyögést kiváltó ütést a hátamra. A vállalt fájdalmakat kibírva jutalmul párszor végig simította kezét a lángoló hátamon, s így szólt: Pedig ez nem is volt sok… Igen, Úrno, ha Ön mondja! Így tudatta, hogy van még hova fejlodnöm.

Pár percre kiment a szobából, amíg megsemmisített testemet összekaparhattam. Határozott léptekkel tért vissza, s csak ennyit mondott: „Legközelebb nem leszek ilyen finomkodós kedvemben! S most takarodj!”