Halálos kielégülés

Halálos kielégülés

Sötét felhők gyülekeznek,
Tölgyfa lombja zizeg, reszket.
Viharos szél tépi ágát,
Felveri az éj világát.
Rongyos kötél törzset marva,
Temetőnek nincs nyugalma.

Kötél hágcsón himbálózva,
Fájdalmasan rángatózva,
Férfi üvölt, reszket hangja,
Csuklóit a kötél marja,
Bagoly rebben fa ágáról,
Rosszabb lenni itt, mint bárhol.

Éj nyugalmát felzavarva,
Ostor csattan húsba marva,
Vér fröccsen ki, bőrt feltépve,
Üvöltés zeng messzeségbe.
Nem szűnik a fájdalom,
Átgázolva vágyakon.

Hölgy áll alább, fa tövében,
Ostort lenget a kezében,
Arcán derű, s élvezet.
Ő hoz sötét végzetet.
Nem csillapszik vágya perverz,
Hőn szeretett verést tervez.

Mindketten rabjai vágynak,
Egyik kínt, fájdalmat állhat,
Másik kegyetlenség szobra,
Szeme vért kíván vérben forogva.
Erősebb a vágy mint hitték,
Féktelen túlzásba vitték.

Férfi izma görcsbe rándul,
S mielőtt végleg elájul,
Kéj ittasan felüvöltve,
Elélvez nagyot hörögve,
S midőn testét elhagyja ereje,
Tova száll lelkének veleje.

Térde rogy a Hölgy mögötte,
Magához nyúl, reszket nyögve,
Kezéből ostor kihullva,
Verejtéke porba hullva,
Elnyeli az avar testét,
Síri csend nyomja az estét.

Lassan feláll, felocsúdik,
Függesztett párjához bújik,
Szeretettel szorosan ölelve,
Csapzott testére csókot lehelve,
Testét testével melengetve,
Boldogságtól részegedve.

Nem mozdul a férfi már,
Elragadta a halál.
Végzetét is elfogadva,
Bele pusztult vágyát hajtva,
Legjobb volt még utoljára,
Buzgóságnak szörnyű ára.

Kedvesének arca sápadt,
Elfogja a szörnyű bánat.
Megölte kit szeretett?
Ilyet hogy is tehetett?
Elvakultan tette hát,
Azt mit elborzadva lát.

Gyilkosa lett szerelmének,
Elfogja hát szörnyű méreg.
Elvesztette, vele menne.
Így tehát már mit tehetne?
Ostorát felcsapja az ágra,
S felmászik kedvese hátára.

Nyakára hurkolva ostorát,
Életében tesz még egy ostobát.
Elkiáltja bánatába':
"Jövök utánad Drága!"
Csigolyája nagyot roppan,
Két szerelmes lóg hurokban.