Ütések a csendben

...csendet!

Szégyentelenül rossz voltál. A viselkedésed megbocsájthatatlan. Ezt a verést magadnak köszönheted. Folyton csak beszélsz, beszélsz - mintha nem is gondolkodnál. Locsogsz az érzéseidről és azt várod, hogy mások ezt megértsék! Hát kit érdekelnek a TE "érzéseid"?! - nevetett fel gúnyosan. Kapj már az agyadhoz! Nem vagy te senki! Csak egy apró porszem a nagyok között! Sose fogsz felnőni! Folyton azon gondolkodsz, neked miért rossz, te miért vagy ártatlan, a többiek miért gonoszak! Soha nem értékeled, ami körülötted van. Csak sodródsz az árral és másoktól várod, hogy megmondják neked, mit kéne tenned! Olyan vagy, mint egy eltévedt kisgyerek! Szánalmas!
A szíj ez alatt a monológ alatt pedig többször csattan, (de talán csak a szavak elhangzásával együtt hatva tűnt így) mint ahány szó elhangzott! A bőrfelület ez időt alatt kipirult, majd felhasadt, felrepedt. Aztán vérezni kezdett. Folyt le a nedvesség - ebből volt egyértelmű. Kiserkent a vér.
Az ütések nem csak a fenéken hagytak nyomot, hanem a háton, a vállakon, a karokon, a lábszáron és hajlatokban. S mégis az ütések segítettek. Rákoncentrálva, a szavak egy idő után csak csendes aláfestésül szolgáltak. A szíj akarta tépni a húst, a szó a lelket. Egy ponton pedig összekavaradott ez a kettő.
Felállva a meztelen test csak egy váz volt, nem tudta, hogy mit érez vagy gondol. Semmit. Üres lett. Elernyedtek az izmok, a hús, a vér - a lélek. Csönd volt. Kívül és belül. Az állapot az eufóriával hasonlatos, de ez mégsem az volt. Csak néma csend. És üresség. Nem jajgattak a gondolatok, nem alázott több szó. Nem csattant több ütés.
A mozdulatlan test magatehetetlenné vált. Nem tudta, hogy összeessen, megkönnyebbüljön, örüljön vagy elmeneküljön. A kéz pedig, ami az imént az ütéseket okozta, most irányította. A testet. Lefektette. Hasra. A vércseppeket letörölte, gondosan mindenhonnan. Finoman és gyengéden bekente, majd befedte. A test feküdt a helyén. A szemek előre meredtek. Az ajkak nem mozogtak.
Olyan szép vagy így néma csendben. Mintha meghalt volna belül valami és most nem mozog és nem kalimpál a kivetülő gondolat. Maradj csak így, ezek az alkalmak majd megtanítanak csendben maradni. Figyelni. És egy idő után majd érteni - értelmezni is. Csak feküdj tovább nyugodtan, hagyd hogy a lelked szokja ezt az állapotot. Mert ezután a lehető legtöbbször ilyennek kell majd lenned. Erre kell majd törekedned, ütések nélkül is. Talán egy idő után egy pillantásból tudni fogod, hogy mi az, amit szabad és mi az, amit nem - mi visz téged előre, mi tesz jobbá. Én tudom - a csend. Te még nem tudod, talán csak sejted. De a segítségemmel te is tudni fogod, ha eljött az ideje. A kötéseid még fent maradnak egy ideig, ezek is emlékeztetnek majd. Minél ügyesebb vagy, annál kevesebb emlékeztetőre lesz majd szükséged.

Kell egy perc. A testre nehezedő érzelmek, világ és élmények vagy összetörik azt vagy megtanítják idomulni ezekhez. Kérdés, hogy megéri-e. Kell-e ez. Vagy csak nincs más választás.

folytatás következik