Találkozás Elizabettel

Éppen tíz napja történt, egy késői magányos estén,
mikor először írtam önnek, és lám, a szerencsém:
válaszra találtam, de nem holmi sivár sablonokra,
hanem igazi, mély, tartalmas, őszinte sorokra.

A sok-sok fotója lenyűgözött, csak ámultam-bámultam,
elegáns cipők-csizmák, harisnyák, majd elájultam,
alakját, formás lábait, kebleit, egy istennő irigyelné,
nincs olyan férfi e földön, ki ezt el ne ismerné!

De igazán csak akkor remegtek ujjaim, miközben még írtam,
amikor jó néhány sort váltva az ön bizalmát is bírtam,
és megláthattam azt, amire csak áhítoznak sokan eme oldalon:
abban a kegyben részesültem, hogy teljességében láthatom!

Nincsenek szavak, sem jelzők arra, amit akkor láttam,
fokozni is lehetetlen lenne, és én csak bénultan álltam.
Elegánsan, csillogó mosollyal Elizabet volt a képen,
elképzeltem, ahogy találkozunk és felém indul éppen.

Üdvözölném tisztelettel, meghajolnék mélyen,
kezére-cipőjére csókot adnék hódolat képpen.
Imádatom jeléül előtte ereszkednék térdre,
felajánlva magamat az ő kényére-kedvére!

Ahogy szólít a nevemen szavai édesen csengenek,
magához int, ahogy térdelek, és végigsimít fejemen.
Érintésétől végigfut rajtam a jóleső remegés,
elmúlik minden baj és nincs többé szenvedés.