Egy S terve, hogyan legyen ő a D 2. rész

Nemrég megosztottam a tervem, hogy hogyan tudnám a vágyaim játékmesterét a saját oldalamra csalni. Természetesen, nem minden ment a terv szerint, de sokat segített, hogy tudtam mibe kapaszkodni. Nagyszerű érzés volt, hogy játszhattam és az, hogy ebben ő is partner volt, pedig váratlanul érte. Számára egy kissé félelmetes, némileg érthetetlen volt, dehát ezt szerettem volna elérni. Abba az állapotba került, ami az egyetlen út volt a "cseréhez". Önmagamat nem tudtam meghazudtolni, az idétlen humorom az utolsó percig kitartott, ami nélkül talán idő előtt megfutamodtam volna. Nem vagyunk egy tipikus bdsm pár, de jobb is ez, mert oldottan, valóban bizalmon alapulva, szeretettel játszunk egymással, a mi különleges, egyáltalán nem fekete, szegecsekkel kirakott játszóterünkön.



Eljött az este. Amikor a tervet meg kell valósítani. Vagyis nem kell, de meg fogom. Hányinger és ájulás érzés váltja egymást 5 percenként, hajnal óta. De készen állok, fejben összeraktam magam. Csak én nagyon nem ez vagyok. Kell B terv. Mert ha A nem sikerül, akkor a Pokol vár rám. Persze, jó az, de pofára esést jelent. Mi van, ha ellenáll? Dehát nem fog, mert akar játszani! De nem erre számít. Pont ezért fog örülni nekem így. El fogom röhögni magam. Nyugodtan, csak ő ne lássa. Nincs mosoly, nincsen rázkódás. Pechemre a humorom nem hagyott el, csak kb. 2 kiló (ami meg minek és honnan?), mióta formálom a szerepemet, így tényleg ez a legnagyobb veszélyforrás.

Utolsó check. Ruha, táska, szövegkönyv - minden a helyén, gyerünk!

Megérkezem. Hosszú, drapp ballonkabát, fekete, derékpántos, necc combfix, fekete melltartó, fekete ruha és aprócska, fekete, bőr kézitáska. Benne ugrásra készen állva csupa olyan, amibe a táska is belepirul. (Ahogyan azt én is tettem pár órával korábban, életem első szexshop-os vásárlása közben. Az is megérne egy történetet, de csak valami elcseszett börleszk oldalon.)

A lakásban sötét, csak egy sólámpa narancs fénye teremt kellemes, egészen romantikus alaphangulatot. Látom rajta, hogy örül. És azt is, hogy ivott. Erre nem számítottam. Terveztem, de meglepetésként ér ez. Soha sem láttam inni. Nem igazán szokott. Nem tudom, hogy milyen hatással van rá az alkohol. Beugrik, hogy a gázspray nem maradt otthon. Meg ott a terv. (Konkrétan a táskámban, kinyomtatva, fontosabb címszavak filccel kiemelve...mint egy érettségi tétel, hatalmas ösztöndomina vagyok ám!) Egy nagy sóhajjal meggyőzöm magam, hogy minden rendben lesz. Amúgy is, szeret. Nem úgy, hanem...

Gondolataimból kizökkent a hangja.

- Gyere beljebb!

Elsétálok a fogashoz. Lassan, hadd lássa a hatalmas tűsarkúmat, a tekintetétől még kecsesebb vádlimat, a határozott mozgásomat. (Ez az alakítás önmagában megér egy fél Oscar-t, a másik felet pedig azért az alakításért érdemlem, amit a saját lépcsőházunkban produkáltam "csak dolgozni indulok az irodába, este hétkor, talpig neccben".)

Belépek, köszönök. Ő is. Közeledik, hogy megöleljen. Eltolom, finoman, gyenge nőhöz illően, csak érintve a mellkasát. (Átfut az agyamon, hogy mindent eldobok, és egy lendülettel a nyakába ugrom, lilára ölelgetve, agyon puszilgatva, de most én vagyok a Pokol Úrnője, csak mintaméretben, valamint érzem, hogy éppen csak kihordtam a második infarktusomat a kocsitól a lakásig számított idő alatt, így újabb bátorító sóhajjal folytatom az előadást.)

- Ez most nem az a helyzet. (Elkezdtem, nincsen visszaút.)

- Nem ölelhetlek meg? (Látom, nem haragszik, hanem rosszul esik neki. Rohadt egy érzés, de a cél érdekében bármit, a cél pedig az ő boldogsága.)

- Nem, most nem. (Meg ne kérdezd még egyszer, mert elfogyott a nem, képtelen vagyok ellen(ed)állni!)

Besétál a nappaliba, leül a kanapéra. Minden szuperül alakul, a levegő is sötét, súlyos. Utána megyek, leülök. lábak szépen keresztezve egymáson. Ruhám ráncait elsimítom a térdem felé, kezeimet is keresztbe teszem. Azt kell látnia, hogy gyenge vagyok és kínosan, zavarban érzem magam. Mélyen a szemébe nézek.

- Beszélgessünk! (Hatásszünetnek álcázva mindezalatt a fejemben: Baszki, mi volt a nyitómonológ? Megvan... Relax, meg tudom tenni, át tudom fordítani őt.)

Felállok, szótlanul kisétálok a táskámhoz.

- Szeretném, ha felvennéd ehhez ezt a bilincset. Láthatod, nem nagy cucc. Kis gagyi, aki le akarja (ugye, te nem?) venni, simán le tudja, de...

- Most tényleg fel kell vennem?

- Igen, a beszélgetés idejére. Nagy segítség lenne nekem. (Merthogy most látom ezt másodszor, első alkalommal még a bolti vitrinben szemeztem vele, szóval én ziher nem tudom rád pattintani.)

- Hát, jó. - értetlenkedik szemforgatva, kezdődő alkoholos mámorban úszva. (Istenem, segíts, hogy ne röhögjem el magam!)

Örülök. Átment a teszten. Benne van a játékban. Nem köszönhetem meg mégsem. Rohadt egy érzés.

Úrnő újra támadásra készen. Játszik ő is, beleszól.

- Beszélgetni akarsz?

- Igen, beszélgetni. (Nem, baszki, ultizni jöttem, csak nem akarom, hogy csalj!) Megbeszéltük, hogy jövök. Betartom az ígéreteimet. Itt is vagyok. Barátként. Nem mint egy kód.

Odalépek az ablakhoz, a kamerát elveszem onnan.

- Ez jobb, ha kimarad ebből. (Ezt kizárólag Al Pacino hangján tudom visszaolvasni fejben.)

Miközben kiviszem, valamit mond róla, de el is engedem a fülem mellett a dolgot, nem biztonságtechnikai oktatásra jöttem.

Újabb hatásszünet alatt Miss Úrnő kutatja a gondolatait a következő fejezet után.

- Tudod, jó volt a mai némaság. A tegnapi beszélgetés és ahogyan végződött, elgondolkodtatott. (Kész, innen menni fog, csak beszélnem kell, nem megállva, a tét, hogy büszke lesz-e rám.) Hazugnak érezlek.

- Hazugnak? Miért? Mikor hazudtam?

- Igen, annak. (Azért, mert ez a szövegem, pedig nem hazudtál soha. Kérlek, ne vedd komolyan!) Közben félek tőled, nagyon. Hatalmad van felettem, tisztában vagyok vele.

- Félsz? Azt hiszed, félned kell tőlem? Nem értelek.

Szünet, nem a hatás miatt, hanem mindjárt elájulok. Oké, tovább!

- Igen, félek. (Dehogyis, soha, lapozzunk innen!) Én mindig őszinte voltam hozzád. Most is az leszek. Nem leszek a tiéd. Nem tudok, mert nem akarok. Nem veszel el, mert nem adok semmit. (El sem hiszem, hogy ilyen pszicho hangon tudok beszélni, miközben belül egyszerre röhögök és vagyok ájult az izgalomtól.)

Karjai bilincsben, az ölében. Megtöri a pillanatnyi csendet. (Tutira, hogy segítsen engem.)

- Kérek inni. (Köszönöm. Kimehetek az italért, pihenhetek. Imádlak.)

Megitatom, óvatosan, egészen gondoskodóan.

Visszaülök, tartom a szemkontaktust. (Ez elvárás volt.)

- Mi volt a terved mára? Melyik kód?

- Milyen kód? (Milyen kód?? Te tényleg úgy felhúzol, hogy megpuszillak. Az a kód, amiről napok óta beszélünk, hogy más előtt is le lehessen kommunikálni bármit.)

- Tudod te. Szerinted én ezt akarom? (Tudom, nem illik ide, de ez volt a szövegkönyvemben magam által megírva, lépj túl rajta!)

Gúnyosan nevetek.

- Kurvára nyeregben érzed magad.

Rövid szünet, csak a hatás miatt. Már én vagyok nyeregben.

- Milyen érzés volt?

- Micsoda?

- Én kérdeztelek. (Szíveskedj az eredeti szövegemet nem félrevinni, mert koncentrálok!)

- Jó érzés volt egy kefélésért porig tiporni egy nő önbecsülését? Büszke vagy erre? Valóban, kibaszottul nehéz dolgod volt. Egy labilis lelket eltiporni, egy 40 kilós, ellenállásra képtelen testet meggyalázni.

- Meggyalázni? Tettem én ilyet veled?

- Igen. (Amúgy tényleg, és köszönöm neked ezt.)

- Dehát én nem bántottalak. (Ne csináld, túl jó vagy. Nem tudom, hogy játszol vagy tényleg a frászt hozom rád.)

- De, bántottál. (Jézus, ezt hangosan mondtam? Dehát ez nem is igaz!) Azt hiszed, uralkodtál? Nem, ez nem az volt. Ez visszaélés volt a fizikai fölényeddel. (Istenem, ne nézz már rám ilyen bociszemekkel, mert mindjárt bőgve könyörgöm a bocsánatodért.)

- Azt hitted, a munkád révén bármit megtehetsz.

- Én nem hittem ilyet. (Egyre ittasabb, ez nem segít. Nem lesz agresszív, de ha a finálé előtt elalszik, büntetésből mellé bújok.)

- De. Megdugtál. (Köszi.) Megaláztál. (Ezt is.) Majd eldobtál, mert undorodsz tőlem. (Ez nem így van, tudom, megbeszéltük.) Szerinted mi jár a fejemben? (Ezt komolyan kérdezem, mert én magam sem tudom, mi történik. Testen kívüli állapotban sodródom a saját szavaimmal.)

Felállok, ismét kimegyek a táskához.

- Csukd be a szemeidet! Ráteszem a szemkötőt. (De jó érzés lopva megsimogatni a haját!)

Megitatom, mert nem tudom, tényleg pánikol-e. Lehet, valóban nekem kellett volna innom.

- Mit látsz?

- Semmit. (Részegen röhögve, vállvonással megspékelve, éppen csak azt nem mondja nyerítve, hogy hülye vagyok.)

Nem zökkenek ki, Sötétség Úrnő vérprofi.

- Elárulom, én mit látok. Egy megtört, megalázott nőt, aki van olyan bátor, hogy meri szembesíteni a bántalmazóját annak tetteivel. (Basszus, ha most nem vág falhoz, akkor soha. Gyűlölöm magamat ezekért a szavakért. Rohadt egy érzés.)

- Mit mondtál? Bánt... Én bántottalak? Nem, én soha.

- De, az az volt. És akarom, hogy érezd, amit én éreztem! Tűrd! (Most jön a neheze. 45 kilóval elmozdulásra bírni egy 90 kilós testet...mert én tuti nem tudom bevonszolni...basszus, ezt elképzeltem, röhögnöm kell, de nem fogok, erős vagyok.) Mondd ki!

- De mit? (Semmi baj, én sem tudnám a helyedben, mi a franc van.)

- Hallottad. Mondd ki! Mi vagyok neked? Egy szajha? Egy ribanc? A következő áldozat? Hányadik? (Aztaku... Tényleg nem vagyok normális. Nagyobb az esélyem a túlélésre, ha kötél nélkül vetem le magam az Eiffel toronyról.)

- Bocsáss meg, de te... Ittál?

- Nem. Tudod, hogy sohasem iszom. (Az acetonszag max. attól van, hogy másfél napja nem ettem, mert egyrészt kérted, másrészt egy falat nem ment volna le a torkomon, úgy izgultam a mai játék miatt.)

- Lehet, hogy neked is kellett volna.

- Köszönöm, nem (Térjünk vissza a tárgyhoz!). Ha más ember azt tenné egy nővel, amit te velem, sitten lenne. Ott megtudja, milyen az, amikor a túlerő győz. Veled talán nem teszem meg ezt. Nem okozok örömet. Hiszen a vágyad... Emlékszem..."mint egy férfi". (Hogy a francba ne emlékeznék? Beleégett az üzenet a retinámba, ez az én pornóm.)

- A vágyam? Te miről beszélsz? (Nehogy letagadd, hiszen ez annyira szexi számomra!)

- Tényleg azt hitted, ennyire hülye vagyok? Kiharcolod, hogy megerőszakolhass? Ezzel akartál csőbe húzni? Annyira mégsem vagy okos, mint hittem. Talán saját magadat húztad csőbe. (Végem van. Tuti, hogy a következő emlékképem az lesz, ahogyan az ájulásból felpofoz...nem is hangzik rosszul, de nem terelem el a gondolataimat, itt most műsor van, és én vagyok a főszereplő, észnél kell lennem.)

Megkockáztatva a kudarcot felállok, majd utasítva szólalok meg ismét.

- Állj fel! (És könyörgöm, el ne taknyolj, mert baromi sok melóm van ebben. Amúgy meg köszi, hogy félrészegre ittad magad, a látványod engem is old.)

Leveszem róla a bilincset (Persze, egy mozdulattal kioldható, hangzott a boltban. Hát, apám, rám azt a mozdulatot nem installálták. Hangulatgyilkos másodpercek alatt teszem szabaddá a kezeit.), leveszem a szemkötőt is. (Jajj, de hiányoztál! Imádom a szemeid. Hihetetlen a kettős életük. Most kedves, de mégis félelmetes, mert én tudom jól, nemsokára nem így látom őket. Sehogyan sem fogom látni.)

Utolsó felvonás jön. Hevesen ver a szívem. Itt már tényleg minden el fog dőlni. Vagyis már eldőlt. Pillanatok választanak el attól, amikor már nem beszélek, csak cselekszem. Aztán arra sem leszek képes. Bárcsak már ott tartanánk.

De most még 'most' van.

- Menj be a szobába!

- Menjek be? Miért? (Ne bosszants fel, csak csináld, amit mondok! Máskülönben te a részegségtől összeesel, én meg a stressztől melléd ájulok. Szép pár lennénk.)

- Csak menj be, kérlek. Feküdj le!

- Ruhában? (És észnél van, baszki! Lehet, full józan, csak játszik velem. Nem, a felőle áradó alkoholos gőz biztosít róla, hogy ha nem is részeg, azért egy nyílt sebet a puszta nyála képes lenne lefertőtleníteni.)

- Nem, azt segítek levenni.

Leveszem a trikót róla. Majd lekerül a nadrág, az alsó, a zokni.

Rákúszik az ágyra. Nagyon tetszik. Szinte felkínálja magát. Az ágy a partnerem. Gyönyörű, kék kötelei vannak. Gyengéden odateszem az egyik lábát, majd finoman rácsomózom a "szalagot". Következik a másik. Nem vagyok durva, helyette simogatom. Én tudom, milyen sokat jelent ez. Ezt tanultam.

Ráülök. A ruhámat hanyagul felhúzom, érezze csak a testem legfinomabb részének melegét. (Szerintem fel sem fogja, mi érinti meg az ő legfinomabb részét.) Mélyen belenézek a szemébe, gyűlölettel, megvetéssel. Adok neki egy pofont. (Ez mi volt? Én tényleg megütöttem? Rohadt egy érzés.)

- Egy játékszer vagy. Úgy táncolsz, ahogy én akarom. Azt akartad, uralkodjak. Tessék!

Pofon csattan. Kezdek belejönni. Ezt sürgősen el kell felejtenem.

- Remélem, tetszik. Vagy szerinted ez nem uralkodás? Ugyanezt tetted velem.

Újabb pofon. Nem tudom többször megtenni, utálom magam. Rohadt egy érzés.

- Nem sajnállak. Sőt, élvezem.

Ismét egy pofon. (Oké, elég! Remélem, mesébe illően kapom vissza, háromszorosan. Azta, milyen művelt egy szadista vagyok! Vissza a szerephez!)

- Ostoba vagy. (Ezt mindenképpen meg kell neki majd magyaráznom. Tudnia kell, hogy ez a szó nekem olyan megalázó, hogy nem csak nem létezik számomra, de valóban sohasem használnám más emberre, okkal.) Pedig én szóltam. Én nem más nő vagyok (hm, ezt még Koejjó is megirigyelné, akkora igazság). Én már megtettem (Ja, persze, most az előbb, ergó, az már múlt idő.), bármikor megteszem újra (nem, nekem ez nem megy, soha ne is kérd, könyörgöm). Nem tudod, miről van szó? (Nem csoda, hiszen csak hülye kérdésekkel zavarlak össze.) Mert nem figyelsz rám (Ne higgy nekem, kérlek. Ember úgy még nem figyelt rám, mint te, akkor és akkor és...). Vicces. A hatalmas dom nem figyelt eléggé a kis kurvájára. (Hű, ez kijött, és basszus, nagyon izgatóan hangzik kimondva, jöhet a zárógondolat.) Fordult a kocka. Te fogsz nyüszíteni, de nem a fájdalomtól (hanem az örömtől, amit minden testnyílásommal okozok neked, ezen leszek, mert ezt érdemled. Bízz bennem te is!).

Látom a tekintetén, hogy elégedett. Ezt várta, ha nem is pont ma. Lekúszok róla, a lábait szétterpesztem, kezemet a feneke alá csúsztatva megemelem őt, és egyértelműen a tudtára adom, hogy innentől az övé vagyok, használatra készen állva, a nyelvemet már nem mocskos rágalmazások fröcsögésére használva.

Túl vagyok rajta, megtettem, minden rendben, a helyemre kerültem. Rohadt jó érzés!