Az őszinteség ára – Andrea kihallgatása

– Készen állsz Andrea? – kérdeztem.

– Igen. – felelte.

Anyaszült meztelenül állt előttem. Jó alakú, barna hajú, vonzó, 31 éves nő. Formás, kemény mellei voltak. A rózsaszín bimbóudvarból, vöröses barna mellbimbói büszkén meredtek előre. Izmos combjait összeszorítva próbálta – amennyire csak lehetséges – csupasz „alsó régióit” eltakarni.

– Megértetted a szabályokat és a forgatókönyvet? – kérdeztem.

– Igen. – válaszolt.

A forgatókönyv egyszerű volt. 30 perccel korábban kinyomtattam egy előre megírt, pár oldalas történetet két példányban. Az egyiket nekiadtam és utasítottam, hogy fél órán belül memorizálja a részleteket.
A történet egy kémnőről szólt, akit elfognak, és kihallgatásra visznek, hogy információt szedjenek ki belőle. A leírás tartalmazta azokat az adatokat, amelyeket tudott, és a fogva tartója megpróbál megszerezni tőle.
Magától értetődik, hogy Andrea játszotta a kém szerepét, és én a vallatóét.

A szabályok egyszerűek voltak. Mivel ez volt számára az első ilyen alkalom, egy órás időkorlátot szabtam. Ennyi idő alatt próbálom majd meg kiszedni belőle az információt, minden rendelkezésemre álló eszközzel. Az ő célja az volt, hogy legalább egy órán át kitartson, anélkül, hogy bármit elárul. Ha sikerül ellenállnia egész idő alatt, akkor csak a vallatás alatti kínzást kell elszenvednie. Viszont minden olyan adatért, amelyet szándékosan vagy véletlenül elárul, büntetést kap a végén. Ez pontosan nem tudta mi lesz, én döntöm majd el. Megállapodtunk egy biztonsági szóban („safe word”-ben) is. Ha kimondja azonnal megszakítjuk a játékot, de ez is büntetést von maga után, ami szintén csak akkor derül ki, hogy micsoda.

Bekötöttem a szemét, és ellenőriztem, hogy valóban nem lát semmit. A helyiség közepére vezettem. A csuklójára bilincsek kerültek, amiket egy-egy mennyezetről lelógó lánchoz rögzítettem. Ezek után a bokáit is megbilincseltem, és a padlón lévő két fémkarikához csatoltam. A falon lévő racsnis forgattyú segítségével megfeszítettem a láncokat. Nem akartam, hogy a teste túlságosan megfeszüljön…, egyelőre. Így épp’ a határán volt, hogy lábujjhegyre kelljen állnia. Teste egy kifeszített, tökéletesen hozzáférhető X-et formált.

– Akkor kezdjük! – mondtam, és elindítottam a stopperemet. Peregtek a másodpercek.

– Mi a neved? – hangzott az első kérdés. Csend.

A kezemben lévő papírra pillantottam… „Nagy Krisztina” – ez volt a „kém” kitalált neve. Eldobtam a papírokat, és rácsaptam a testére.

– AZT HISZEM, KÉRDEZTEM VALAMIT! – kiabáltam az arcába. Ismét csend. A tenyeremmel keményen arcon ütöttem. A pofon erejétől felnyögött. Sápadt arca kipirosodott.

– MI A NEVED? – ismételtem. Egy pillanatnyi csend, majd egy újabb kemény pofon csattant az arcán. Kicsit megrándult, de tovább hallgatott. A háta mögé sétáltam, és a nyakába leheltem. Megpróbált elhúzódni – már amennyire a láncok engedték.

– Mi a neved? – sziszegtem a fülébe. Nem számítottam válaszra, és nem is kaptam. Hátraléptem egy lépést, felemeltem a kezemet, és keményen a fenekére ütöttem. Teste megrándult. Élesen felkiáltott – inkább a meglepetéstől, mintsem a fájdalomtól. Megismételtem az ütést, pontosan ugyanoda. Ezt már fájdalmas sikítás követte. Végigkarmoltam érzékeny fenekét. Izgett-mozgott a kellemetlen érzéstől. Végighúztam körmeimet lapos hasán, ajkaimat a nyakához nyomtam, és puhán megcsókoltam.

– Gyerünk kedves! Mondd meg a neved! Meglátod, az egész sokkal könnyebb lesz számodra, ha megmondod, rendben?! – Markomba fogtam a melleit, először óvatosan, majd egyre erősebben nyomtam össze őket. Felnyögött, de nem szólt semmit. A hüvelyk- és mutatóujjam közé vettem a mellbimbóit. Teste azonnal megmerevedett, ahogy ujjaimmal elkezdtem morzsolgatni őket.

– Érzékenyek a mellbimbóid? – kérdeztem barátságosan.

– Igen, azok. – Annyira meglepett a válasz, hogy majdnem felnevettem.

– Ez most egy túl őszinte válasz volt… Nem gondolod?

Nyelt egyet, de hallgatott. Körmeim most a mellbimbói hegyét karcolták. Felszisszent, és a teste ösztönösen hátrarándult.

– Nagy Krisztina… ez a neved! – suttogtam a fülébe. Ez váratlan volt számára, de miután leküzdötte pillanatnyi zavarát, megrázta a fejét.

– Nem, nem az!

– Ó, pedig én azt hiszem, hogy az! – Elkezdtem pöckölgetni a mellbimbóit egyik oldalról a másikra. Megfeszítette a testét.

– Nem, nem.

– Hát akkor mi?

Egy pillanatig habozott, aztán azt mondta: „Szabó Éva.”

Megragadtam mindkét mellbimbóját, és olyan erősen csavartam, amennyire csak tudtam. Visított és hátradobta magát. A láncok azonban helyben tartották.

– Miért nem hiszek neked, hm? Nem hiszem, hogy Éva a neved! – sziszegtem.

– Esküszöm, az vagyok. Éva, Szabó Éva!

Megcsíptem a mellbimbóit, és felfelé húztam őket. Felsikoltott, és lábujjhegyre állt, hogy felemelje a magát. A mellbimbó-csavarás folytatódott, teste reszketett.

– Hazudsz, hazudsz! – mondtam. Közben a stopperem halkan sípolt… Tíz perc eltelt. Andrea „túlélte” az első kérdést. Ugyanolyan hirtelen engedtem el a mellbimbóit, mint ahogy megszorítottam. Felhördült, ahogy a vér visszaáramlott beléjük, majd nagyot nyögött, miközben visszaereszkedett a talpára, és kicsit ellazította magát. Elé sétáltam, és az ajkaimmal néhány centire megközelítettem az övéit.

– Rendben van, Éva. Kinek dolgozol? – Kérdeztem, miközben ajkaimmal az ajkait dörzsöltem. Arca kipirultés és úgy éreztem, a kínzás meglehetősen felizgatta. Előrehajolt az ajkam felé. Válaszul egy kemény, fejcsavaró pofont kapott.

– Kinek dolgozol, Éva? – ismételtem, miközben levettem a nádpálcát a polcról. Nem használtam, nem olajoztam jóideje, és elég száraznak tűnt. De a nő testére nézve láttam, hogy finom izzadtság borítja egész testét, úgyhogy jó lesz. Visszamentem hozzá, és végigsimítottam a mellét a pálcával.

– Gyerünk! Kinek dolgozol? – Csend. Megragadtam a jobb mellét, és a pálcával megbökdöstem a bimbóudvart. Kényelmetlenül fészkelődött.

– Tudod, innentől csak rosszabb lesz, Éva?!

Nagyot nyelt. – Nem beszélek!

Felemeltem a pálcát, és egyenesen rácsaptam előremeredő jobb mellbimbójára. Éles ütés volt, a csattanás visszhangzott a cellában.

– Úúúh!!! Basszus!!! – vonyította összeszorított fogakkal.

– Ne káromkodj! Kinek dolgozol? – Makacsul hallgatott. Ismét felemeltem a pálcát.

Tzak! Tzak! Tzak! Három ütést mértem a bimbóudvarra, keményebbet, mint az első. Hirtelen hátrarándult, a melle kicsúszott a kezemből. A láncok csörögtek, ahogy lógott rajtuk, miközben fájdalmasan sikítozott.

– AAAHH!!! ISTENEM!!! BASSZA MEG!!!

Egy csapás a gyomrára a pálcával, teljes erőből. – Mondtam, hogy ne káromkodj! Kinek dolgozol?

– Munkanélküli vagyok! – mondta dacosan – Senkinek sem dolgozom.

Suhintottam egyet a pálcámmal, és eltaláltam a másik mellét, éppen a mellbimbó alatt. Teste ösztönösen, védekezően oldalra fordult. Bekötött szemmel fogalma sem volt róla, hogy hová érkezik a következő csapás. Körbejártam, és ahol értem, könyörtelenül lecsaptam rá a pálcával. Eltaláltam a melleit, a hasát, a combjait, majd néhány csípős ütés a fenekére és izzadtságtól gyöngyöző hátára. Egészen megmámorosodtam a sikítozásától és vonaglásától… Amikor az órámra pillantottam, láttam, hogy már csak három perc maradt erre a kérdésre. Nem engedhettem, hogy kettőt is megússzon egymás után!

Mellé álltam, és egyik karommal átöleltem a derekát, hogy ne tudjon hátrafelé mozdulni. A bal melle érzékenyebbnek tűnt, így azt a mellbimbóját vettem kezelésbe. Nem túl keményen, de ritmikusan elkezdtem ütögetni a pálcával.. Fokozatosan gyorsítottam a csapokás ütemét, és az ütéseket mindig egy kicsit nagyobb távolságról indítottam. Folyamatosan „tik-tik-tik” ritmusban pálcáztam a mellét, egy egészen kis területen. A mellbimbója ki-be pattogott, ahogy a pálca lecsapott újra és újra és újra… Egész teste rázkódni és remegni kezdett. Hol sikoltozott, hol fájdalmasan nyögött. Tudtam, hogy milyen hatást vált ki ez a „kezelés”, más nőt is a csúcsra juttattam már, néhány perces ilyen „kezeléssel”.

– Éva, csak akkor hagyom abba, ha elmondod nekem, hogy kinek dolgozol!

– Nem .... beszélek … – motyogta zihálva és nyögve.

Tovább gyorsítottam az ütések tempóját…, teste újra megfeszült.

– Kinek dolgozol Éva? – kérdeztem újra. Csak másfél perc maradt az órám szerint.

Megfogtam a másik mellbimbóját, és a körmeim között morzsolgattam, ennél fogva tartottam egy helyben a testét. Hátravetette a fejét, és fájdalmasan visítozott.

– A munkáltatód, Éva. Mondd meg, hogy ki az!

– MICROSOFT! – sikította.

– Nem hiszem, kedvesem! Hazudsz nekem… – tovább erősítettem a pálcázást. Tovább kiáltozott. Még egy perc…, de ő ezt nem tudta. – Egész nap folytathatom Éva! El tudod ezt viselni egy teljes napig?!

– Ó ISTENEM!! A MELLEM! ÁÁÁHH !! … ÓÓÓHH! RENDBEN, rendben! Nokia! A Nokiának dolgozom!

– Nem, még mindig nem győztél meg! Azt hiszem, még mindig hazudsz, Éva! – Harminc másodperc maradt. A csuklóm már fájt, de tudtam, közel van hozzá, hogy megtörjön. Ha lüktető mellbimbói tudnák ezt… Lassítottam a ritmuson, de hosszabbakat, csípősebbeket ütöttem. Egy. Kettő. Három. Négy. Öt.

– RENDBEN!! ÁLLJ!! KÉREM, ÁLLJON LE!!! Sun Microsystems! A Sun! Ó Istenem hagyja abba!

És valóban! Leengedtem a pálcát, és az órámra pillantottam. Öt másodperc maradt. Elé álltam, és a körmeimet végighúztam a mellei körvonalán. Felnyögött a legfinomabb érintésre is. Lehajoltam és megnyalogattam a csodás rózsaszín bimbóudvart. Megrázkódott az érzéstől, majd összerezzent, ahogy a mellbimbóját az ajkaim közé vettem, és finoman szívtam.

– Tetszik, Éva? Kérdeztem incselkedve.

– Igen, ó igen. Igen ... igen… ó Istenem! – sóhajtotta.

– Hát nehogy hozzászokj! – Mondtam, és keményen megpöcköltem a duzzadt bimbót, mire meglepetten és fájdalmasan felnyögött.
– Mondd el, mit csinálsz nekik! Mi a feladatod?

Csendben maradt. Tudta, hogy egy kérdést „elengedett”. És azt is tudta, hogy ezért később meg lesz büntetve. Odamentem a szekrényhez, és elővetem egy fogót meg egy gyertyát. Néhány másodpercig eltartott, amíg megtaláltam a gyufát, de amint meggyújtottam a gyertyát, visszamentem a hozzá.

– Mi a feladatod, Éva? Gyerünk. Könnyítsd meg az életed!

– Nem mondok semmit. – ellenkezett.

– Még most sem? – megragadtam a jobb mellbimbóját a fogóval. Megfeszült, és egy pillanatra elakadt a lélegzete. Cicije még mindig lüktetett az előző kínzástól. Húztam és csavartam. Teste kifeszült és hátrarándult.

– ÁÁÁÁÁHH!!! ÓÓÓÓHH!!! NEM BESZÉLEK! Csavarta, ütötte őket! Teljesen elzsibbadtak. Ezzel nem megy semmire! Már nem érzek semmit!

– Igazán? Elzsibbadt? Akkor pezsdítsük fel egy kicsit azokat a kis pöcköket, Éva!

A gyertya lángját a fogó alá tartottam. Körülbelül húsz másodpercig nem tudta mi történik, de aztán érezte a fogón át a forróságot. A teste mozdulatlan lett, beleszagolt a levegőbe. Megérezte az égő gyertyát, és megpróbált úgy mocorogni hogy eltávolodjon tőle.

– Ez a legjobb mozdulat, amikor így tartanak? – A gyertya nyílt lángját közvetlenül a másik mellbimbója alá tartottam. Felkiáltott, hátrahúzódott, aztán felsikoltott, ahogy a fogó visszarántotta a másik mellbimbóját. Így szórakoztam vele néhány percig.

– Gyerünk! Ki vele! Mit dolgozol nekik? A gyertyát a válla fölé tettem és megdöntöttem. A szélén összegyűlt az olvadt viasz, majd az első két csepp lecsöppent a vállára.

– ÁÁÁÁ!!! ÍÍÍÍÍHH! – Sikoltott, miközben igyekezett nem hátrálni. A mellei felett köröztem a gyertyával. Néhány csepp leesett, és végiggördült a cicijén, mielőtt megszilárdult volna. Összeszorította a fogait, és küzdött a késztetés ellen, hogy újra hátráljon a testével, mert tudta, hogy a fogó kegyetlenül húzni fogja a mellbimbóját. Rápillantottam az órámra. Két perc maradt. Túlságosan elragadtattam magam. Versenyeztem az idővel. Közelebbről csöpögtettem a testére a viaszt, hogy a cseppek forróbbak legyenek. Vonyított, ahogy a fehér, megszilárdult viasz beborította a bimbókat. Továbbra sem beszélt. Elengedtem a fogót, így másik mellbimbója szabaddá vált. – Felkiáltott fájdalmában, amikor a vér visszaáramlott a lüktető, puha húsba. A lángot most közvetlenül a cicije alá tartottam, és lassan felfelé emeltem. Lábujjhegyre állt, hogy eltávolodjon a lángtól, de hová mehetett volna? Lassan, nagyon lassan egyre feljebb lopakodtam. Egy perc maradt. A láng egyre közelebb került a bőréhez, sikolyai egyre élesebbek voltak. Úgy éreztem, enyhítenem kellene a szenvedésein…, de most nem lehet…! Szinte extázisban voltam. Egyre hangosabban kiabált. Húsz másodperc maradt. A láng egyre feljebb ért... Tíz másodperc.

– ÁLLJ!!! IPARI KÉMKEDÉS! Ó ISTENEM!! –

Elfújtam a gyertyát, és hagytam egy kicsit lógni a láncain … Az eredmény 2-1 a javamra :)