Leültem mellé 2.

A csattanások visszhangoztak. Kiélvezte mindegyiket. Egytől egyig. Élvezte a hangját. Szinte dallamnak fogta fel. A remegés látványa is izgatta. A kemény fenék remegése. Az Ő keze alatt.
Egyre csípősebb érzéssé vált a kezdeti bizsergés. A szívdobogások is sűrűsödtek. De a mosoly nem görbült le, csak egy idő után átalakult. Felső fogsor, alsó ajak. Finoman zártak.
"-Gyönyörű popsid van." - mondta halkan két ütés közt. "-Imádom nézni, ahogy kipirosodik. Ahogy hullámzanak, majd újra vigyázzba állnak nekem." - tette még hozzá.
Olyan volt mint egy művész. Gyönyörködött a művében. Az anyagban. A folyamatban. Nem volt durva. Sosem volt az. Csak tette, amit a szíve diktált. A fenekelés az Ő kezei alatt maga volt a mennyország. Semmi másra nem volt szükségem.
"-Köszönöm, Uram." - feleltem halkan, nem a bókot köszönve meg, hanem a mozdulatait, amikkel engem kezelt.

Egyszer csak éreztem, hogy a combomat szorítja. Kicsit elhúzta egyiket a másiktól. Nem a fenekemet markolta. Azt szabadon kellett hagynia, hogy minél nagyobb felületen érjen az ütés. Ahogy így markolt, teljesen kidomborodott a popsim. És az addigiaknál sokkal nagyobbat ütött rá. Feljajdultam. Elengedte a combom. A popsim visszahúzódott eredeti állapotába. Ő pedig simogatni kezdte az ütés helyét. Szép finoman. Követke a vonalakat. Ezt is kiélvezte. A finomságot. A gyengédséget. Tudta, hogy a következő sem lesz kisebb. Ebből pedig már én is sejtettem. "-Nem lehetek finomabb. A feneked kívánja az erősebb ütéseket. Elbírja. Csak a lelkednek kell csatlakoznia. Megpróbálod?" - tette végül fel a kérdést. Nem feleltem. De mozdulatlanságom s tiltakozásom hiánya tudatta vele, hogy a válaszom nem lehet más csak -igen.

A hasam alá tolta a kezét. Tenyérrel fölfelé. Majd egy rántással még közelebb húzott magához. Maximálisan a keze ügyébe helyezett. Készségesen, mozdulatlanul vártam. A karjai kilencven fokot zártak be, majd enyhén behajlította és lendült is a következő csapás. Hatalmas volt. Erős, széles tenyere teljesen beterítette a fenekem. A jobb farpofát ütötte meg. A következő is oda szólt. És a következő is. Szinte szünet nélkül sorakoztak a fenyítések. Kezdtem mozgolódni. Úgy rándultam, mint aki szabadulni akar. Próbáltam elhúzni magam. Ösztönösen. Ki akartam szabadulni. Ennek pedig egyetlen következménye lehetett. Még erősebb fogás és még erősebb ütések. De én nem hagytam abba az egyre hevesebb menekülést. Már nem is titkoltam. Egyértelmű volt, hogy elég volt. Éreztem, ahogy lángol a bőröm és elég volt.
Abbahagyta az ütéseket.
De nem eresztett el.
Megvárta míg abbahagyom a kapálózást.
Majd a szorítás is lazult de nem eresztett.
"-Lecsillapodtál?" - kérdezte kurtán. Lekezelőnek éreztem. Így csak durcásan hallgattam. Nem mozdultam. Vártam, hogy elengedjen. Aztán pedig fel akartam állni. El is engedte a derekam. De amint meg akartam mozdulni és távozó lépteim megtettem volna, a kezemnél fogva maga elé rántott. Ő ült. Én álltam előtte.
"-Ilyet nem csinálhatsz. Nem fejeztük be. Engedetlen és dacos vagy. Azt akarod, hogy többé ne foglalkozzak veled?" - kérdezett nyugodt és kimért stílusban.
Nyeltem egyet. Nem tudtam a választ. Csak azt tudtam, hogy tér kell. És idő. Sok volt ez most. Elvitte egy irányba, amit eddig szerettem és most már nem tudtam meghatározni a viszonyomat vele. Szeretem még? Akarom még? Kell ez még nekem? A lelkemnek már nem biztos.

folytatás következik