30 /harmadik rész/

Mr. Crowford emelte a vesszőt és irgalmatlan nagyot rám húzott vele. Ráharaptam a nyelvemre, hogy ne üvöltsek, legalább addig akartam kibírni, míg szegény anyám eltűnt a folyosóról. Három ütést bírtam, utána úgy visítottam, mint akit nyúznak, bár úgy is éreztem magam.
– Fiam, tiszta szégyen, ahogy viselkedsz – hallottam a vesszőcsapások közepette. – Amikor apánk a húgunkat vesszőzte, egy hangja nem volt! Érted, Jesse?! Egy kislány! Egy kislány jobban bírta nálad, te szamár! – Hirtelen csend lett, nem tudtam, mi történt, reménykedtem benne, hogy vége. Mr. Crowford ott állt mellettem, nem mozdult. Végül kibökte:
– Nem értem, hogy miért olyan fontos neked az a kurva iskola. Szerinted megéri, mit vársz tőle? He? Válaszolj!
– Én… tovább akarok tanulni…
– Minek? Nézz meg engem, két évet jártam iskolába, megtanultam, írni, számolni. Ennyi pont elég. Minden más, amire szükséged van, azt az élet tanítja, nem az iskola!
– Tovább akarok tanulni… egyetemre…
– És azt mégis ki a franc fogja fizetni neked?
– Ösztöndíjat akarok…
– Na persze. Az csak az úri ficsúroknak jár, sajnálom, fiam, de semmit nem tudsz az életről. – Sokáig hallgatott, végül egy sóhajtás mellett kijelentette: – Rendben, lásd, kivel van dolgod, adok egy újabb lehetőséget. Megengedem, hogy járj iskolába, a régi feltételekkel, és ezért csak egyetlen dolgot kell tenned. Hallgass. Harminc ütést kapsz, ha ezt kibírod hang nélkül, újból járhatsz iskolába. Megértetted? Felfogtad?
– Igen, uram…
– Menni fog?
Nem tudtam, mit mondhatnék… Abban a pillanatban képtelenségnek tartottam, hogy kibírjam összeszorított foggal. Ugyanakkor a felismerés is elhatalmasodott rajtam: talán most dől el a jövőm, harminc vesszőcsapáson. Ha igazán akarom az iskolát, ki kell bírnom… Nem maradhatok itt örökre, nem ragadhatok bele ebbe a szarba, az lehetetlen…
– Na?! Hol a nyelved?! Felfogtad?
– Igen, uram…
– Egy hangot se halljak, vagy többet be nem teszed a lábad az iskolába, gondoskodom róla. Világos?!
– Igen, uram…
– Most majd elválik, hogy tényleg olyan fontos-e neked.
A férfi emelte a vesszőt és irgalmatlan nagyon rávágott vele a hátamra. A könnyem potyogott, szipogtam, de a szám nem nyitottam ki, olyan szorosan összezártam, mintha ragasztót nyeltem volna. Néhány ütés után rettenetes görcs állt az állkapcsomba, úgy éreztem, leszakad a fejem a nyakamról, de egy-egy halk nyüszítésen kívül más hang nem jött a torkomból. Csak az lebegett a szemem előtt, hogy ki kell bírnom, bármi áron.

Ez volt a legbrutálisabb verés, amit kaptam Mr. Crowfordtól a három év alatt. Talán megbánta az ajánlatát és meg akart törni, de akármilyen keményen ütött, nem nyitottam ki a szám.
Egy idő után eljutottam arra a pontra, hogy úgy éreztem, nem vagyok a testemben és a fájdalom, amit érzek, nem számít többé. Mintha lázas lettem volna, hallucinálni kezdtem, apámat láttam, ahogy belép a konyhába és eltorzult arccal megindul Mr. Crowford felé, az elmém mélyén tovább szőttem a mesét és elképzeltem, ahogy kicsavarja kezéből a vesszőt és megment engem… Ez volt az a pillanat, amikor visszazuhantam a valóságba, a fájdalom eltompult, most már csak a csíkok és véraláfutások lüktettek a hátamon és fenekemen.
– Végeztünk, felöltözhetsz – hallottam Mr. Crowford hangját. Megfordultam és felnéztem rá. Kis híján félholtra vert, de egy cseppnyi megbánást sem láttam a szemében. Remegtem, arcom maszatos volt a könnyektől és az izzadságtól. Lassan felhúztam a nadrágomat, visszavettem az ingemet, éreztem, hogy legalább két hétig nem tudok majd leülni és a hasamon fogok aludni.
– Remélem, ez jó lecke volt, fiam. És ne felejtsd, az egyességünk még mindig érvényes, előbb munka, utána iskola. Világos?!
– Igen, uram…
– Jó, mert nincs több esély. Most pedig takarodj, ne is lássalak holnapig.

Sántikálva eloldalogtam. Újabb problémával néztem szembe: hogy fogok így holnap dolgozni, és beülni az iskolapadba? Talán megengedik, hogy állva maradjak, a tanárok igencsak elnézőek voltak, ha csíkos hátsóval mentünk iskolába, sőt, maguk sem fukarkodtak a fenyítéssel. Nem én voltam az egyetlen fiú, akit állandóan vertek odahaza, nyáron a rövidnadrág keveset takart, gimnasztika órán pedig le kellett vetkőzni. Sok családban gyakran előkerült a nadrágszíj, vessző, fakanál, olykor az ostor is.
A szobámba érve levetkőztem, lerogytam az ágyamra, a hasamra feküdtem, arcomat a párnámba fúrtam. A lüktető fájdalom ellenére olykor-olykor elaludtam, vagy elájultam, az idő összefolyt.
Késő este, miután Mr. Crowford nyugovóra tért, anyám beóvakodott a szobámba és borogatást tett a felhurkásodott csíkjaimra, több helyen ki kellett tisztítania a sebeimet. Miközben simogatott és vigasztalt, hallottam, hogy a könnyeit nyeldekelte.

Harminc vesszőcsapás, ennyin múlt az életem. Azóta tudom. Ha megadom magam és otthagyom az iskolát, soha nem végeztem volna kitűnő eredménnyel, soha nem figyelt volna fel rám az egyik professzor, miközben a Parkland Memorial kórházban dolgoztam beteghordóként, soha nem kaptam volna ösztöndíjat, nem végeztem volna el az egyetemet és nem dolgoznék sebészként.
Azon a rettenetes napon meg is keményedtem, a verés után még elszántabban küzdöttem a céljaimért.
Talán ezért hálás lehetnék Mr. Crowfordnak, de nem vagyok. Anyám még évtizedekig a farmon maradt, valahányszor meglátogattam, Mr. Crowforddal kölcsönösen szétvertük egymást. Aztán, egy alkalommal, Karácsony szenteste újra kellett élesztenem, mert infarktusa volt. Miközben lélegeztettem, számtalanszor eszembe villant, ahogy állt mellettem a vesszővel, vagy ahogy meglendítette a kezét és pofon vágott. Miután hazaengedték a kórházból, soha többet nem szólt hozzám.
Viszont a legközelebbi látogatásom alkalmával meglepődve tapasztaltam, hogy valami megváltozott a birtokon. Eltűnt a hatalmas, ősöreg, burjánzó mogyoróbokor. Mr. Crowford kivágta és elégette.


Vége