30 /első rész/

A családunk csupán fél évvel élte túl a New York-i tőzsde összeomlását. Apa elvesztette az állását, és miután a bank vitte a házat, pisztolycsövet nyomott a szájába.
Anyának nem maradt más választása, mint munkát vállalni a Crowford birtokon, így fedél került a fejünk fölé, étel az asztalunkra, és némi pénz a zsebünkbe. Hivatalosan házvezetőnőként alkalmazta a tulajdonos, Mr. Jake Crowford, de mindent megcsinált, amit kellett, kertészkedett, bevásárolt, kezelte a számlákat és pénzügyeket.
A farmon és a földeken nekem is jutott munka bőven. Eleinte nagyon nehéz volt, hiszen odahaza nem sok dolgom akadt, 18 évesen iskolába jártam, néha elmosogattam vagy segítettem apámnak a garázsban. A tanyasi munka azonban teljesen más volt, embert próbáló, szigorú, kegyetlen, akárcsak maga Mr. Crowford.

Emlékszem, hogy amikor leszálltunk a buszról és a bőröndünket szorongatva először néztünk körbe a birtokon, úgy hittem, jó helyre kerültünk. Messze a város zajától, a bűzlő sikátoroktól; a válság kezdete óta a bűnözési ráta az egekbe szökött. Ám amint megláttam Jake Crowfordot, azt a mogorva, hórihorgas fickót a verandán, azonnal éreztem, hogy baj lesz. A férfi egyik kezében cigarettát tartott, a hüvelykujját bedugta a nadrágszíja alá, pöfékelve, összehúzott szemmel méregetett minket, különösen engem, az első pillanattól fogva feszültség volt köztünk.

Ahogy járatlan voltam a kemény, tanyasi munka terén, úgy ahhoz sem szoktam hozzá, hogy minden nap megverjenek. Apa soha nem ütött meg, talán egyszer-kétszer elfenekelt kiskoromban, amikor valami igazán rosszat csináltam, de elképzelhetetlen lett volna, hogy ököllel az arcomba vágjon, vagy belém rúgjon.
Mr. Crowford mindig talált valami indokot, amiért belém köthetett, ritkaságszámba ment az olyan nap, amikor nem járt el a keze. Ilyenkor haragból, hirtelen felindulásból ütött. Azonban a megfontolt, nevelő célzatú verések sokkal kegyetlenebbek voltak. Előfordult, hogy a nadrágszíját csatolta le, de általában kiküldött az udvarra és a magam vágta vesszővel verte csíkosra a hátsóm. Anyám nehezen törődött bele, de úgy gondolta, ez még mindig jobb, mintha a híd alatt aludnánk. Azzal, hogy elfogadta az állást, egy olyan csapdába kerültünk, ahonnan nem volt kiút. Nem volt hová mennünk, nem volt másik munka. Legalább ezer ember várt a helyére.

Én és Mr. Crowford a kezdetekkor kötöttünk egy megállapodást: megengedi, hogy járjak iskolába, ha reggel és délután maradéktalanul elvégzem a rám bízott feladatokat. Szerinte fölöslegesen tanultam: az iskola tízéves szarosoknak való, én már vén szamár vagyok, bőven elég, ha megtanulom leírni a nevem, és azt már tudom. Nekem viszont fontos volt. Egyrészről azért, mert meg akartam tartani legalább ezt a kis szeletet a régi életemből. Másfelől tudtam, hogy ez az egyetlen esélyem a kiemelkedésre, hogy legyen belőlem valaki.
Minden nap hajnalban, négy órakor keltem, hogy az iskola előtt elvégezzem a munkám, az állatokat el kellett látni, kitakarítani az ólakat, istállót, és bár Mr. Crowford alkalmazott embereket a farmján, bőven akadt dolgom.
Egy napon, amikor annyira fáradt voltam, hogy még a vekker hangjára se ébredtem föl, úgy döntöttem, inkább az iskolát választom a farm helyett. Reggel öttől hétig elvégeztem, amit tudtam, aztán biciklire pattantam, hogy bekerekezzek a városba és ne maradjak le Mr. Porter órájáról, aki már sokszor szóvá tette, ha késtem. Így döntöttem, és számoltam a következményekkel.

A konyhára néma csend borult, miközben vacsoráztunk. Mr. Crowford megengedte, hogy az asztalánál együnk, igazából olyan volt, mintha az anyám a felesége lett volna. Az étkezések mindig furcsa hangulatban teltek, előfordult, hogy a férfi bekapcsolta a rádiót, mesélt a legújabb meccs eredményéről vagy a farm ügyes-bajos dolgairól, de általában hallgattunk.
Figyeltem, ahogy Mr. Crowford ott ült az asztalfőn, frissen borotvált arcán apró sebek sorjáztak; önmagával is mindig szigorú volt, soha nem ült asztalhoz koszos ruhában vagy borostás arccal. Nem szólt semmit, csak megette, amit anyám elé rakott, a szája széle és a keze néha megremegett, nagyon dühös volt.
– Befejezted, Jesse? – kérdezte végül, amikor látta, hogy a tányéromról szinte minden elfogyott.
– Igen, uram…
– Állj fel.
Miközben felálltam a székről, anyámra pillantottam. Ezt láttam a szemében: „Mit csináltál már megint?” Nem kellett sokat várnia a magyarázatra.
– Mikor keltél ma? – kérdezte Mr. Crowford. Nem nézett rám, maga elé bámult.
– Ötkor, uram… sajnálom, azt hiszem, egy kicsit elaludtam… – Csak most kezdtem felfogni, mekkora bajban vagyok. Úrrá lett rajtam a remegés, ami mindig elhatalmasodott rajtam a férfi közelében.
– Az egy dolog, hogy elaludtál. – Felém fordult, az arca elvörösödött, a keze ökölbe szorult. – A dolgod nem végezted el!
– Nem késhettem el az iskolából… megint…
– A kurva iskola fontosabb volt! Megmondtam, a jószág nem maradhat ellátatlanul!
– Sajnálom, uram… töb…
– Pofád befogod, kis görény! – Most már üvöltött, öklével az asztallapra csapott, a tányérok és evőeszközök kis híján a földre fordultak. Szegény anyám megszeppenve ücsörgött a székén, ő is tudta, mi következik. – Munka, aztán iskola, így szólt az egyességünk! De ezután elfelejtheted! Be nem teszed oda a lábad, megértetted?! Martha, szedd le az asztalt!
Anyám összerezzent, aztán felpattant és remegő kézzel összegyűjtötte és a mosogatóba tette a szennyes edényeket. Mr. Crowford figyelte egy ideig, aztán ő is a konyhaszekrényhez ment, kihúzta az egyik fiókot. Amit kivett belőle, letette elém az asztallapra.
– Tudod a dolgod.
Tudtam. Ez már amolyan rituálé volt. A fiókban tartott rugós kést semmi másra nem használtuk.Kimentem a konyhából, át a folyosón, mielőtt kiléptem volna a házból, a férfi utánam kiáltott:
– Öt perced van, kölyök!
Öt perc pont elég, hogy kiérjek a hátsó udvarba és vágjak egy vesszőt a mogyoróbokorról, ami már annyira terebélyesre nőtt, hogy kerítésként használtuk. Az elmúlt két évben számtalanszor „megmetszettem”, talán emiatt lett olyan óriási. Olyan volt, mint én, minél inkább gyötörték, annál makacsabbul ragaszkodott a saját elképzeléseihez, és ő élni akart, nagyra nőni. folyt.köv.


***