Fogoly voltam Mátyás király idejében (4)

A mester már felállni készült, de rászóltam:
- Várjon, még Botond is jön, Neki is van egy negyed órája, Önre! – figyelmeztettem.
- Ahh, még az is… - kámpicsorodott el a mester, de maradt nyugton.
Botond pedig előlépett, miután leoldozták a segédek a köteleiről, majd kicsit sétálta fal előtt, de nem találta, amit kereset. Miki odalépett s megkérdezte segíthet-e. Botond valamit súgott a fülébe, mire az elmosolyodott s odébb lépve felvett egy kötéldarabot és az egyik végére kötött egy csomót, amit jól meghúzkodott, majd még rálépve úgy is. Ekkor odaadta Botondnak, aki párszor meglendítette. Jól suhogott a kötél a levegőben.
Összenéztünk Zsolttal és kicsit keserédesen nevettünk, mert sejtettük, ha az a kötélcsomó lecsap valahova, akkor ordítás lesz ebből.
Még párat lendített, majd már forgatott a levegőben Botond s egyre közeledett a mesterhez s végül elérte. Felülről csapott le rá, az X alakban kikötött lába tövére, a belső combjára. Csattant, de nem csak csattant, hanem a mester jóval hangosabban felordított. A meglepetéstől is elsősorban, mert olyan nagyon nem fájhatott neki.
- Kár még kiabálni! Mit tesz majd, ha már kényesebb részeket is ér s tényleg fájni fog? – cukkolta Botond a mestert s újra lendített.
Most már talált is. Pontosan oda, a farka tövére. Az ordítás még talán nagyobb volt, mint az előbb. Mi is összenéztünk. (Nem lesz ez így jó! – állapítottuk meg mind a hárman.)
- Egy! – hangzott Botondtól.
- Aúú! – hangzott újra a mestertől, míg Botond most kettőt mondott.
Ez után az újabb ütés után, ami nem talált oda, ahova az előző kettő, Botond:
- Kettő-egy. – mondott.
Majd sorban következtek a többiek:
- Három-egy.
- Négy-egy.
- Négy-kettő.
- Öt-kettő.
- Hat-kettő.
- Hat-három.
- Hét-három. – volt az utolsó, amit Botond bemondott s elhangzott az utolsó üvöltés is a mestertől, aki fújtatott egy sort, hogy látta, érezte nem kap többet.
Botond kivárta, míg a mester lélegzése normalizálódik, de közben intett a segédeknek, hogy állítsák talpra a mestert. Mikor már ott állt előttünk, arra is utasította őket, hogy adják rá a mesterre a köpenyét. Mikor már megkötötte, meg is csomózta a kötőt a derekán.
Ott állt már előttünk a Mester Úr!
Botond térdre vetette magát előtte, s engem is húzott maga mellé. Nem nézett föl rá, hanem mereven maga elé nézett a földre és megszólalt kérlelő hangon:
- Uram, kérem! A Szabályzat megengedi, hogy a szolgák kérjék a kínzási idejük meghosszabbítását egy órával, de csak egyszerre, mind a ketten.
- Íme, most, mi, itt térdelünk Ön előtt s ezt kérjük. Ugye te is? – szólt s nézett rám.
- Igen, Uram, én is ezt kérem. Szeretnék még szenvedni! – jelentettem ki.
A mester ránk nézett, majd a segédeire. Zsolt ezt bíztatásnak vette s megszólalt:
- Azt is lehetővé teszi a Szabályzat, hogy a rabok most megerősítsék, vagy módosítsák a kezdeti nyilatkozatukat. – figyelmeztetett minket.
- Részben is lehet? – kérdezte meg Botond.
- Igen, természetesen. – válaszolta Zsolt s kérdőn nézett rá. Az folytatta:
- Akkor én annyiban módosítom, hogy sokat foglalkozzanak velem, nincs semmi
k o r l á t, t a b u részemről. – mondta ki lassan, tagoltan.
Mindannyian rá bámultunk, ahogyan ezt hallottuk tőle.
Most mindenki rám nézett, de én már újra a földet néztem. Csak kis idő után szólaltam meg:
- Én fenntartom, hogy maradó nyomok, kapott anal ne legyen, és semmiféle szaftosabb dolog sem! Ezek továbbra is tabuk legyenek. Más lehet, sőt legyen is, de fantáziadús, új elemek, kínzási módozatok! – jelentettem még ki.
A mester végre megmozdult, a segédeire, majd ránk nézett. A szemben valami fény csillant.
- Meglesz! Megkapjátok, ki- ki a magáét, kívánsága szerint, de az után ne legyen reklamálás! – figyelmeztetett minket s már mondta is az utasításait:
- Azt a köcsögöt – mutatott Botondra – fektessétek egy bőr hintába, hanyatt. Síkosítózzátok be alaposan, ujjazátok is meg, majd jöhet a gép! – kezdte, s rám mutatott már: - Ezt pedig arra az asztalra fektessétek a hátára, kipányvázva és tegyetek mellé egy kisebb asztalt, odakészítve az elektro eszközt sok tappanccsal és különféle csipeszekkel, de legyenek állítható egyéb eszközök is a farok izgatásához! – fejezte be az utasításait.
A segédek már ugrottak is. Előbb Botondot rögzítették a hintára, s Miki kezdte meg az előkészítését, az ujjazást is beleértve; míg Zsolt odajött hozzám, együtt toltuk középre a mutatott asztalt, amin középen egy fém szalag is volt, majd ráfeküdtem. Hozott köteleket, azzal az asztallábakhoz kipányvázott, de jól meghúzva a köteleimet. Majd maga húzott oda egy kis asztalt, amin már ott volt az elektro szerkezet s fiókjában mindenféle kellék.
A mester elégedetten nézte az előkészületeket. Először Botondhoz lépett oda. Többször végig húzta a körmeit annak a testén, majd Miki által odaadott hármas tűs kereket is egy ideig eltologatta rajta. Botond a végén már sziszegett ezért. Az is látszott, hogy kicsit jobban is odanyomta a bőréhez, mert a tűs kerék nyomán itt – ott kiserkent a vére is. Miki már ugrott s fertőtlenítő folyadékkal lekezelte Botond bőrét.
A mester intésére Miki újra megujjazta Botondot, egy, majd már két ujjal, jól bedugva. A mester pedig felvett egy méretesebb dildót, odanyújtotta Mikinek, aki besíkosítózta azt, majd a mester a rúd végére erősítette s elindította a gépet. Először kisebb, rövidebb löketet állított be, lassabb fordulattal, majd mikor már látszott, hogy Botond megszokta a dildót magában, akkor gyorsította a gépet és növelte a löket nagyságát is, míg csak Botond fel nem szisszent. Ekkor így hagyta a beállításokat. Egy ideig még nézte a gép működését elégedetten.
Utasította Mikit, hogy időnként síkosítózza meg a dildót, majd ott hagyta őket.
Hozzám lépett s a közben felvett bőr rácsapóval párat ütött a feszen hasamra, mellkasomra. Mivel látta, hogy még csak fel sem jajdulok erre, így eldobta azt a kezéből, s a tűs kerékkel járkált rajtam is, de sokkal óvatosabban, mert nyomában nem lettek vércseppek.
A kis asztalhoz lépett, a fiókból elővett margaréta alakú tappancsokat, hozzápasszította a vezetékekhez, és adott rá elektromosságot. Először semmit sem éreztem, majd kicsit igazított a tappancsokon, így a felsők a hasamnál lettek, az alsók a térdem felett. Ahogy erősödött az impulzus, úgy látta már meg, hogy az izmaim a lábamon „ugrálni” kezdenek.
Kezdetben olyan módot állított ne, hogy mintha a manócskák csákányoznának a bőrömön, majd ezt átállította sinushullámra. Növelte az intenzitást is.
Magam is kezdtem érezni a rezgéseket, de egyre erősebben, végül már kicsit fájt is, ezért felszisszentem. Ekkor visszavett keveset, s hagyta úgy.
Most hozatott papír zsebkendőket Zsolttal, s azokat összegyűrve a lábujjaim közé tette be, majd meggyújtotta. Ahogy az égőpapír elérte a bőrömet, megperzselte kicsit s rúgkapálni akartam, erőlködtem, de kipányvázva természetesen nem sikerülhetett. 
(folyt. köv.)