Házi nyúlra nem lövünk, vagy mégis? (1)

Már rég óta meg van a kis lakásom a Városligetnél, de általában csak napközben használom irodai célokra. Este csak akkor van ott valaki, ha albérlőm van, egyébként üres. Néha azonban, ha Pesten van este dolgom, programom (színház, baráti összejövetel) s elhúzódik későig, éjfélig, vagy még tovább is, akkor nincs kedves az éjszakai járatokkal haza bumlizni, akkor ott alszom.
Egy ilyen alkalommal már vagy két óra volt már éjfél után, mikor odaértem. Belépve a kapun, az ottani reflektor felkapcsolódott, de a lépcsőházi világítások nem. S mivel holdvilágos éjszaka volt s a derregő fényben jól láttam, így nem kapcsoltam világítást, így mentem fel a korlát mellett. Az emeletünkre érve balra fordultam, a rácsunk s a kis folyosórészünk felé, mikor a jobb szemem sarkában kis, apró tüzet láttam felvillanni. Pontosabban parázslott ott valami. Visszafordultam, jobban láttam s most erősebben felizzott. Tényleg egy cigarettavégi parázs volt.
- Jó estét! – köszöntem, mire hasonló válassz jött onnan a sötétből.
- Akkor jól láttam. – jegyeztem meg. – Ilyen későn is ki kell jönnie. cigiznie? – kérdeztem meg.
- Nem kell, de én bár cigizem, de lakásban soha. Így szoktam meg. – jött a válasz.
- S milyen gyakran jön ki éjszaka, ha nem titok? – érdeklődtem tovább.
- Az attól függ. Néha csak kétszer, de van, hogy többször is. Rossz alvó vagyok. – jött a sötétből a válasz. – S Ön? Ilyemkor jár haza? Még nem láttam, nem találkoztunk, szomszéd. – folytatta most Ő a kérdezgetést.
- Nem, én általában nem itt alszom, csak néha, mint most, ha már nincs kedvem az éjszakai járatokkal hazabumliznom. Dombi Félix vagyok, a benti szomszéd. – mutatkoztam is be.
- Nagy Attila. Mint meglátná, ha elég fény lenne, hogy nem csak a nevem nagy, de én magam is. – nevette el magát s közelebb lépett a rácshoz és megszívta a cigijét, így az jobban felparázslott s lassan végigvezette maga előtt, hogy lássam.
- Van jobb is. – szólaltam meg s egy kis parányi, kulcstartómon lévő elemlámpát villantottam fel s azzal világítottam meg, alulról felfelé, de rögtön el is oltottam, mert a srác tényleg magas volt, volt vagy 195 cm magas, de semmi sem volt rajta, anyaszült mezítelenül állt ott a rácsuknál. S nem is zavartatta magát a fénytől. Össze sem húzta magát, el sem fordult. Nem jött zavarba.
Egy pillanatra én igen, de hamar túltettem magamat ezen s újra felvillantottam az elemlámpámat, de a fejét megvilágítva, mert konstatáltam, hogy jól láttam az előbb, szép, kellemesen hullámos, háta közepéig érő, gesztenye szőke haja volt a srácnak. A szórt fényben azt is megfigyelhettem, hogy egyenletesen szőrös a srác, mindenhol, még a fanszőrzete is kezelt, gondozott.
- Azért, ha szabad megjegyeznem, nem csak a testmagassága hajaz a vezetéknevére, de más is. 
- Éspedig, még mi? – hallottam az incselkedést a hangjában, míg kérdezte.
- Több minden igen, de a testsúlya nem!  - szögeztem le a válaszomban.
- Szerintem a bátyámnál alacsonyabb, nem üti meg a 2 métert, de a testsúlya sem haladja meg a 90 kg-ot. Vagy rosszul saccolom?
- Nem, tényleg nem, 89 kg vagyok. – nevette el magát Attila s hozzátette még mindig incselkedve: - Sorolhatná, hogy mi nagy még, kérem, nálam/rajtam! 
- Akkor sorolom: a testmagassága, a haja hossza, legalább 46 cipőben jár és ööö talán még… - akadtam el a felsorolásban.
- Ne legyen zavarban, folytassa csak! – szólított fel a további sorolásra.
- Hát jó, akkor még közepesnél erősebben szőrös, amit én szeretek, díjazok.
- Ööö, valamint azt gondolom, bár a kis emberekre szokták mondani, hogy nagy „bottal” jár, de gondolom, az Öné sem nem rövid, sem nem vékony, ha talán nem is „nagy, azaz óriás”. Nem? – fejeztem be a felsorolást.
Attila felnevetett és kicsit megfenyegetett játékosan az egyik ujjával:
- Incselkedünk, próbálkozunk, kóstolgatjuk a másikat? Nincs gond, benne vagyok szomszéd. – jelentette ki. – Ha csak nem fáradt egy kis csatához.
- Én, nem. Fitt vagyok még. Én is benne(d) vagyok, ha lehetek.
- Csak nem? Az jó, mert én passzív vagyok, köcsög. Állok rendelkezésedre. – nevette újra el magát Attila.
- „Állsz”? Hát azt még nem látom.  - szögeztem le huncutul.
- Kérdezhetem úgy is, hogy állsz, vagy szolgálsz?  - vigyorogtam s már ki is szolgáltattam magamat Attilának.
Az kicsit meghökkent ezt hallva, de hamar magához tért s megkérdezte:
- Ennyire látszik rajtam, hogy szubmísszív vagyok. Hát akkor az sem lesz meglepetés, hogy mazo is vagyok. De ezeket már sejthetted Uram azokból, hogy éjnek idején itt ácsorgok, tök mezítelenül, cigizve, s közben kézimunkázva.
- Azért annyira nem, de már jó lenne bemenni, hozzám, mert… - kezdtem s hozzátettem: - Hozz cigit is, öngyújtót s gyere! – siettem előre.
Éppen csak beértem, de Attila is hamarosan jött s hallottam, ahogyan a rácsot is bezárja maga után s úgy jött be a lakásomba. Körülnézett, majd intésemre a szobába is bement.
Utána mentem s örömmel konstatáltam, hogy a kínzószobába vezető ajtó be van csukva.
Attila már ott ült a szoba közepi nagy szőnyegen, törökülésben, lábait összetéve, de térdeit leszorítva a szőnyegre. Felnézett, mikor beléptem s a lámpafényben maga is jól megnézett. Én direcht nem vetkőztem le, pólóban és rövidnadrágban voltam.
- Kérsz valamit, mielőtt nekiesünk? Kávét, teát, rövidet, vagy töményt, vagy mást? – incselkedtem megint Vele.
- Egy elfogadnék, ha van. – szólt alázatosan. – Kávét, teát ilyenkor már nem iszom, egyébként sem tudok aludni, hát még akkor. – jelentette ki.
- Rendben, van fenyőke pálinkám Erdélyből. Az jöhet?
- Igen, olyant még nem ittam. Kóstoljuk meg, mielőtt Uram engem kóstol meg. – nevetett.
Hoztam s töltöttem két, kis stampedlis pohárban s mellé bubis vizet is. Megittuk. Attila kért még, de én már nem ittam másodikat, de Ő megkérdezte:
- Rá is gyújthatok Uram?
- Igen, természetesen. – válaszoltam, majd mikor már megszívta párszor s eléggé parázslott a cigi vége, kivettem a kezéből, hagytam égni s mikor már eléggé leégett, törökülésben, az öle fölé tartottam s megpöcköltem.
Attila egykedvűen nézte, még csak meg sem rezdült igazán, hogy a hamu a farkára esett. Úgy látszik hozzá volt szokva, máskor is tette már magával.
Visszaadtam s egykedvűen ezt mondtam:
- Majd még más helyeken is megpróbáljuk, hogy mindenhol ilyen sztoikus nyugalommal viseled el.
- Igen, Uram. Tegye! Általában igen, magam is szoktam magamnak tenni különböző helyeken, helyekre.”Magad Uram, ha szolgád nincsen,” – idézte a mondást.
- Idd ki, s az után meglepetés jön! – szóltam, majd felálltam, hoztam s elé dobtam bőrbilincseket s bőr nyakörvet pórázzal utasítva, hogy tegye fel magának.
Még kapott egy spéci pecket is a szájába, ami széthúzta azt s nem engedte becsukni. Megvártam míg elszívja a cigijét, akkor mutattam tegye fel a pecket és a póráznál fogva bevezettem a másik szobába.
(folyt. köv.)