Hiába futok

Csend van. Csak a lépteim verődnek az aszfalton. Szeretek a sötétben futni, amikor már senki nincs a pályán. Egy-két autó suhan tovább nem messze, már a villamos se jár. Ilyenkor tudok gondolkodni. A légzésemre figyelek, az ütemre. Rovom a köröket és ki-be fújom a levegőt. Egyszerű. Tiszta. Minden nyugodt.
A cseppek folynak végig az arcomon. Már egy fél órája az esőben futok. De nem érdekel. Addig futok, amig már nem gondolok rá. Amig csak az üresség lesz. Addig futok, míg az agysejtjeim feladják a küzdelmet és végre hagyják őt kitörölni a gondolataim közül. Őt, aki nem is létezik. Az én életemben legalábbis nem. Azokra a férfiakra gondolok, akikkel eddig összehozott a sors. Bevillannak képek - de már ködösek. Csak ezen emlékek mentén próbálom kitalálni, mire is vágyom, mi is kell egy férfitól. Miért kell egy férfi az életembe? Hirtelen bevillan egy ütés. A szemem csukva és a hasamon fekszem. A karjaim a fejem alatt. Még egy ütés. Felszisszenek. De mosolygok. Mi ez már megint?! Miért nem múlik el? Miért gondolok folyton erre?
- hiányzik
A pólóm teljesen átnedvesedett. Áttetszik a sportmelltartóm. Az ütemes futóléptekkel fel-felverem a vizet. De még mindig nem tisztult ki minden. A lángok még mindig élénken táncolnak a fejemben. Még mindig kínzó hiányérzetet hagynak maguk után. Nyomasztó hiányt. A futás sem tereli el a figyelmem. Folyton csak rá gondolok. A férfira, aki minden mozdulatával megbilincsel. Minden szavával feloldoz s én mégis maradok. Aki maga alá gyűr és mégis felemel.
Elképzelem, ahogy lehúzza rólam a nedves ruhát és a hideg, nedves bőrömet kényezteti. Egy ütéssel a fenekemen. Majd leszid, amiért ilyen időben kint vagyok. Amiért kockáztatom az egészségem. Persze ellenkeznék vele, hisz nagylány vagyok már - tudom, mit csinálok. Aztán arra gondolok, ennek a feleselésnek valószínűleg nem lenne jó vége, hisz az én fejemben egy domináns férfi nem tűri az ellenszegülést és az én érdekemben kiosztana egy kis büntetést. Ugyanakkor szeretném, ha teret hagyna és engedné, hogy döntsek a saját életemet illetően. Viszont akarom, hogy vigyázzon rám.
A keze jár a fejemben. Ahogy végig húzza a vádlimon a térdem felé, majd a combomnál újra csattanást hallok és érzek. A térdére fektetve, finoman mindenhol, ahol vékony a bőr hagy egy emlékeztetőt. Emlékeztetőt arról, miért ne szálljak szembe vele és az akaratával. Minden ütést követően végig simogatja a fájdalom helyét. Elképzelem, ahogy megcsókolja a bőrpírt, ehelyett viszont csak egy újabb ütés hallatszik. - Uram, megcsókolná a helyét?, kérdezem félve. De nem lesz mérges. Inkább örül a javaslatnak, viszont ott és akkor nem kapom meg. Felállít és az ölébe ültet. - Tudod miért kaptad ezt, ugye?, kérdezi finoman. Bólintok. - Válaszolj rendesen, int jómodorra. Elmosolyodok. - Igen, Uram., felelek tisztességen. - Jó kislány., nyugtázza majd felállít az öléből. Rácsap egyet a fenekemre, de csak játékosan majd előre dönt és megpuszilja a kipirosodott bőrt. - Tessék. Ezt azért, mert megtanultad a leckét és mert olyan finom vagy., nevetése kísérte mondandóját, majd ő is felállt és maga után húzott, hogy végre komolyabban is magáévá tegyen.
Most mégis elhessegetem ezeket a gondolatokat. Csak futok és futok. De hiába futok a vágyaim és a képzeletem elől, jönnek velem és léteznek. Újra és újra feltámadnak. Majd elillannak. Sosem fognak elhagyni. Így sosem fogom kiheverni, elfelejteni vagy elhagyni, azt ami én vagyok. Hiába. Ez vagyok én.