A kis huncut (10)

Míg áztak a Dunában, én azon gondolkodtam mi, hogyan legyen a továbbiakban: itt folytassuk még a gyötrésüket, vagy menjünk kicsit tovább, új helyre? Közben tettem egy sétát a szigethez kapcsolódó földterületen is s ekkor láttam meg a új, friss fa csemetéket szinte egymás mellett. Megálltam, meggusztáltam és ki is próbáltam azokat. Igen, jól sejtettem: eléggé hajlékonyak voltak még. Így hát eldőlt a kérdés: itt maradunk s itt folytatom a kiképzésüket ezekkel a növendék fácskákkal.
Visszamentem értük, kiparancsoltam őket a nyakig érő vízből s alaposan végig vizsgáltam a bőrüket mindenhol, hogy ne maradjon rajtuk semmi. Közben persze semmi sem akadályozott meg abban, hogy kicsit élvezkedjek rajtuk. Hol itt szorongassam meg a lógó, löttyedt töküket, hol a golyóikat morzsoljam meg a markomban, vagy rá- rácsapjak a domborodó, kívánatos popóikra, sorban, nagyokat.
A legmerészebb Kristóf volt, aki nem állta meg, hogy incselkedve meg ne kérdezze – mutatva a jól látható - ágaskodó farkamra:
- Kellően felingerelte magát az Úr a sétáján? Döfni akar, vagy csak szurkálni? 
- Is-is, de veled kezdem, ha így kívánod már! – szúrtam vissza és elkapva a hajánál rányomtam a mögé térdeltetett Krisztián hátára s már el is léptem rászólva: - Még megszopogathatod, hogy jobban készen legyen a ledöfésedre! 
Kristóf engedelmesen neki is látott, nem szopogatott, de keményen, határozottan szopta a farkamat, míg már megelégeltem és kirántva a szájából, mögé léptem, s míg megsikosítóztam, meg is ujjaztam, gumi fel s már határozottan belé is döftem, de már húztam is ki, s újra döfés úgy, hogy Krisztián majdnem felborult a döfésem erejétől, hevétől.
Majd újra s újra döftem, határozottan, keményen s talán a tizedikre összerándult a testem s már került is Kristófba belőlem több adagban.
Majd kihúztam s lehúztam a gumit, amit elcsomóztam s Kristófot visszaküldtem megfürdeni s magam is követtem őt a Dunába. Onnan néztük, vigyorogva, ahogy Tibor ráérezve a lehetőségre, már a mg mindig négykézlábon álló Krisztián elé került, s nyomta a szájába a farkát, felszopásra s mikor már eléggé merev lett, mögé került, megujjazta s már döfte volna is bele a dákóját, de síkosító s gumi nélkül. 
Ráordítottam: - Ne tedd! Ott a síkosító s a gumi is. Használd!
Kristóf is mozdult, de őt visszafogtam, hagyja csak Tibort, hogy megdöfködje Krisztiánt, jót tesz mindkettőjüknek. 
Tibor több menetet is vezetett Krisztián ellen, abban, de nem tudott elmenni benne, így kirántotta és kezével rántott rajta párat és úgy fröcskölt Krisztián hátára.
Ők is bejöttek a Dunába megfürdeni.
Mikor újra kimásztunk a Duna vizéből, a Napra állítottam őket s magamat is, hogy kicsit megszáradjanak, kaptak közben vizet is, hogy igyanak, majd elindultam az előbb felfedezett facsoportom irányába.
Tördeltem kisebb faágakat, melyek kellően hajlékonyak voltak s azokkal kezdtem sorba a püfölésüket, a fenekükön arrébb- arrébb lépve. A delikvensek próbáltak elfordulni, hogy ne érjem el a feszülő popóikat, de sikertelenül. Később már aprókat sikkantottak, feljajdultak egy- egy jól sikerült ütés hatására.
Ekkor vettem észre – a szemem sarkából – hogy nem csak mi vagyunk itt, de pár arc, szem is villog a bokrok között. Zavartalanul folytattam a popóik csapdosását, de közben először Kristóf, majd Tibor, végül Krisztián köteleit is megoldottam s egyszerre támadtuk meg a bokorból figyelőket.
Volt kisebb harc, elcsattant pár pofon, de a túlerőnk győzött.
Hamarosan előttem állt – két – két subom között, egy-egy fiatal legény. Erősen fogták őket karjaiknál fogva s várták a döntésemet, utasításomat.
Én előttük álltam s megkérdeztem:
- Érdekes volt a látvány? Jól szórakoztatok? Csak ketten vagytok, vagy vannak még
- Igen, azaz nem. – szólalt meg az egyik srác dadogva.
- Mi igen s mi nem? – néztem rá merőn.
- Igen, érdekes volt nézni, ahogyan elgyepálja a kikötözötteket, jól szórakoztunk ezt látva, mert ilyent mg nem láttunk soha. Nem, mert mások nincsenek, csak ketten vagyunk, jöttünk.
- Akkor szívesen kerülnétek is a fiaim helyére, nem? – cukkoltam őket.
- Hát, nem bizton. – nyögte ki az egyik. A másik hallgatott.
Kristóf előre lépett az elé, akinek a karját fogta és rámordult:
- Azt ne mond már, hogy apád még soha nem vert a fenekedre, szíjjal, vagy bottal, esetleg áztatott kötéllel. Há? – sürgette válaszra.
- Nem mondtam ilyent. De az más. Az az apám. – jelentette ki a srác dacosan.
- Én meg a bátyád leszek, s most tőlem kapsz! Oda a fához, a helyemre! - utasította a srácot és Tibort is, hova kösse.
Akkor odébb lépett s a tőlem átvett faággal elkezdte csépelni a srác fenekét. Nem ütött erőseket, de csattanósakat. A srác húzódozott, aprókat sikított.
- Kuss! Nem szeretem, ha a delikvens hangoskodik. Majd mindjárt nem fogsz! – ígérte meg annak, majd lerántotta a sportgatyáját és a szájába tömte.
- Így ni! De nini! Mi van itt? Mi ez a bőrcsomó? – incselkedett s a faág végével a lógó farkát emelgette.
- Szerintem elkorcsosult bőrcafat.  – jelentette ki röhögve Tibor, odanyúlt, s megrángatta, de semmi hatása nem volt.
- Áááá, dehogy, az csak odaragadt valami. Verd le onnan, ne csúfoskodjon ott, rajta! – szólt közbe Krisztián.
- Vedd le csak Magad! –szólt vissza Tibor s odalökte a srác el Krisztiánt. Az félénken odanyúlt, marikra fogta s kezdte ide- oda csavargatni a srác tökét. Majd a golyóit is hozzá fogta s úgy csavargatta tovább.
A kis srác félénken nézte, s mivel nem fájt neki, így jobbnak látta csendben maradni még. Krisztián felbátorodott s már határozottabban rángatta a srác fütyijét, aminek lassan meg is lett az eredménye: kezdett vastagodni, ágaskodni.
- Aha, még sem csak egy bőrcafat! Éledezik.  lelkendezett Krisztián.
- Akkor fejd meg, hogy lássuk van-e benne valami! – szólítottam fel cselekvésre.
- Máris. – tüsténkedett Krisztián és komolyabban nekilátott a műveletnek.
Lassan haladt, de egy idő múlva a srác teste kezdett meg- megrándulni, majd végre kilövellt belőle az anyaga, több részletben.
- No, ez megvolt, most jöhet a másik is! – utasítottam Krisztiánt.
- Én is tehetem? – szólt közbe Tibor s már rántotta is maga felé a másik srácot.
Az talán fiatalabb is volt, a másiknál, de lerántva a gatyáját, már merevedőbb fasszal állt előttünk. S míg a másik szőrtelen volt, ez dús fanszőrzettel rendelkezett. Tibor elismerően csettintett ezt látva s odanyúlva meghúzkodta a szinte fekete, de hosszú szálú fanszőrzetet.
- Ezt már szeretem. Van valakinél gyufa? – nézett szét.
- Gyufa, minek? – kérdeztem vissza, de nyújtottam a zsebemből elővéve egy skatulyával.
- Kipróbáljuk, hogy ég-e? – válaszolta Tibor s átvette a gyufát, de közben a másik kezével húzkodta a hosszú fanszőröket.
(folyt. köv.)