A sub szárnyalása

Pegazus szárnyú büszke mén,
kéjek musztángja, rajtad én
vágatva szállni vágyok.
Két lábam megrogy, és rideg
márványra esve a hideg
belém mar. Térden állok.

Kötőfék nélkül szárnyaid,
követve szívem vágyait,
repítenek az égig.
Gonosz gúzs köt, és tagjaim
- nyúlánk combjaim, karjaim -
karcos kéjüket élik.


Ölelem nyakad, hozzám ér
izzó bőröd. Rohan a vér.
Kergeti szilaj szíved.
Állam alatt szorosan ül
örvem, meg testem így feszül,
rajzolva karcsú ívet.


Sörényed markolja kezem
- remeg a comb, könnyes a szem -
tiltott vágyaim űznek.
Üstököm tépik, bőröm ég,
így leszek édes martalék,
prédája kéjes tűznek.


A csúcsra érve átbukok.
Mint a száműzött angyalok,
zuhanok némán, resten.
Fátyolként mósusz éteri
illata gyöngéden fedi
törődött, pőre testem.

Lelkemben már szunnyad a kéj
zsarátja. Fürdik nyári éj
békéjében a lélek.
Kezemről hull a rút zsineg,
ezernyi lángoló ideg
fennen hirdeti: élek.