D/S noktürn

Egy Virginiát sodrok épp,
és nézem pőre testedet -
mint sorjáz rajta mind, mi szép
egy női testen csak lehet.

Kezemben foszfor szülte láng,
és lusta szemmel bámulom:
mint háncsát vesztet fűzfaág,
hever combod a kárpiton.

A füst ma lomhán lengedez,
kopottas fátyla nem fedi,
szemem mit újra felfedez,
mily szépek csípőd ívei.

A kávé színe, mint az éj.
Kebled bimbóját oly nagyon
peckesre hangolta a kéj.
Vöröslő meggy a szűz havon.

Kortyolok. Te küzdve állsz fel
térdeidre, s szép fejed
mögött ezernyi égi jel -
felizzó csillagékszerek.

Vörös parázzsal még a dekk
izzik. Tarkódon lágy pihék,
mint hajnali harmatvizek
éltette, apró őszikék.

Hajad selymébe kócokat
rajzol a szél. Remegve állsz
két térdeden, és bólogat
némán fejed. Még sírdogálsz.

A Hold fény-fátylat sző neked,
korongja, lásd, ma mily veres.
Fényében sok szép részleted
hada egymással versenyez.

Ez apró testen hogy lehet,
hogy ennyi szépség együtt él?
Félek, tán’ szertehullana,
ha nem fogná össze kötél.