A kis huncut (7)

Az idősebb, kevésbé izmos srác már nem bírta tovább, félre tolta a fiatalabbat és odatérdelve elé a szájába kapta Kristóf közben megmerevedett farkát és szopta, szopta cuppogva, egyre gyorsuló tempóban. A fiatalabb egy ideig nézte, majd megkerülte Kristófot s mögé lépett, ami azért eléggé nehezen ment, mivel a nagyláb ujjaik össze voltak fogva a gyorskötözővel. Kifacsart testtartásban sikerült csak. S így, a két kezével, a szolgám popóit markolászta, néha egyet-egyet csapott is arra. Csattanósan. Közben azonban a maga farkát is kezdte felállítani és arra készült, hogy megdugja Kristófot. De odalépve eltoltam tőle.
- Ohó, állj! Azt már nem! Csak arról volt szó, hogy segítetek kiverni a farkát, dugásról nem állapodtunk meg, ha csak, Kristóf nem akar titeket megdugni? Mit szólsz, akarod? – mondtam s néztem Kristófra, aki bólogatott.
- Akkor így lesz! – jelentettem ki s már a hajánál fogva húztam is fel a térdelőt és mind a kettőt arra lódítottam, a szobafal mellett álló heverőkre, amire ráesve, hassal már megfelelő helyzetben voltak a dugásra. Én pedig rájuk ültem, hogy ne tudjanak a heverőről elmozdulni.
Előtte még Kristófot eloldoztam. Adtam Neki gumikat is s kezdhette, sőt választhatott is közülük.
Ő a fiatalabbat választotta, s míg durván belehatolt, jó nagyokat lökött rajta/benne, én az idősebbet vettem kezelésbe. Áthajoltam rajta, szinte ráfeküdtem a hátára s hátranyúlva elérve az anuszrózsáját megujjaztam, először egy, majd már több ujjal is.
Természetesen átnyúlva rajta a farkát is marokba szorítottam, a golyóikat megmorzsolgattam az egyik kezemmel, míg a másikkal ujjaztam tovább az idősebbet.
Jó, hosszú ideig járt Kristóf a fiatalabban, alaposan, mondhatnám kimerítően. Úgy időzítette, hogy szinte egyszerre mentünk el. Kristóf a fiatalabban, én az idősebb hátára. 
Most cseréltünk. Kristóf, kis szünet után. újra felállította a magáét s már az idősebbet lökődte, míg én a fiatalabbat vettem kezelésbe, de most nem az ánuszát, hanem a farkát, golyóit csavargattam, szorongattam, de egy megszerzett rövidebb bőrkorbáccsal is kenegettem a zsemléit, hátsó sonkáit, de a vádlijait is. Végre Kristóf az idősebbet is sikeresen megdugta s el is lövellt benne.
Még kaptak tőlünk párat, a kis korbáccsal, a pucér fenekükre is, majd eloldoztam őket s mehettek…..
Eloldalogtak, mert nem egészen így képzelték a dolgok alakulását.
Kis idő múlva utasítottam Kristófot, hogy menjen, zárja be a kaput, hogy ne jöhessen vissza, s ne zavarjanak meg minket az élvezkedésünkben. 
Kristóf nevetve jött vissza és csak annyit mondott, hogy a szemközti telek tulajdonosa is itt van már s éppen szidta őket, hogy szomszédolnak, a helyett, hogy dolgoznának, amiért fizeti azokat.
Remek. Reméltem pár fülest a tulajtól is kapnak a „szünetért”, mert azt biztosan nem merik elmondani, hogy mivel töltötték az „értékes” időt, itt, nálunk. 
(Utólag kiderült tévedtem, de erről majd még később regélek.)
Most arra összpontosítottam, hogy Kristóf is kellő, általa régóta vágyott, „ellátásában„ részesüljön, most s itt, ne jöjjön már közbe semmi és senki.
Először is Kristóffal összeszedettem a használt eszközöket, lefertőtlenítettem azokat, majd feltetettem vele, magára, a csukló-és bokabilincseket, valamint a nyakörvet a pórázzal.
Közben – akadályozandó az általa megteendőket – egy vizes törülközővel csipkedtem a testét, mire minden csípésnél nem csak feljajdult, de meg is ugrott. Végül meg is jegyezte:
- Ennél kevésbé csípősen nem tudná Uram kimutatni a kedvességét?
Nevettem.
- Most sétálunk egy kicsit a kertben, „kutya módra”, hátha a szomszéd tulaj is kedvet kap a mókára s beszáll majd még ő is. – mondtam, majd kivezettem Kristófot a házból, s végig mentünk az utcai kerítés mellett, de sajna a szomszéd tulajt nem láttuk, csak hallottuk, ahogy a munkásait szidja bent az épülő házban. 
Visszatérve a házba elővettem a fiókból egy hublert, s Kristóf érdeklődő pillantásaitól kísérve felszereltem rá.
Kicsit sziszegett, ahogyan odafogtam a farkincája és golyói bőrét a két fapofa közé, de kiszabadítottam azokat, s már csak akkor sziszegett újra, mikor a hublerrel a már merevedő farkát a farpofái alatt, a teste mögött, rögzítettem.
Ezt követően a csuklóit a plafonon lévő kampóhoz rögzítettem – ami szintén nem ment némi sziszegés nélkül – így már szinte Y alakban állt. Most a bokabilincsek közé tettem egy rövidebb távtartót, így már szinte tökéletes lett az Y alak. Igaz a lábai nem voltak egy vonalban a hátával, mert a hubler ezt akadályozta.
Most úgy fordítottam Kristófot, hogy arccal a hátsó fal felé nézzen, s a hublerbe szorított farok tövénél fogva kikötöztem a hátsó fal előtt álló sublót lábához úgy, hogy a lábainál fogva – amennyire tudtam – visszahúztam az ajtó felé.
Így kicsit hátrafelé dőlt az Y a hátsó fal felé.
Tökéletes.
Jöhet a gyertyázás – állapítottam meg s tettem is, oda mellé az ötágú gyertyatartót, meggyújtottam mindegyik gyertyát benne. Kicsit csikiztem, karmoltam még Kristóf bőrét, de megsétáltattam rajta a tűs kereket is.
Mikor már jól felingereltem Kristófot, a farka állt is, mint a cövek, vettem a gyertyákat sorban s csöpögtettem azokról a sztearint Kristóf hátára, derekára, majd bővebben a popóira, a vágatába is juttatva, majd még a hublerből kilógó zacsijaira is.
A gyertyák színesek voltak, így Kristófon is színes pacák keletkeztek.
Megint a körmeim jutottak tevékeny szerephez: izgatták Kristóf bőrét mindenhol s próbáltam is egy-egy pacát levenni a bőrről, de könnyen lejött, így még folytattam a körmözést.
Mikor már éreztem, hogy a sztearin megkötött Kristóf szőreiben, akkor vettem a fa paskolót és annak élivel ütögetve sorban levertem a színes pacákat, már ami lejött.
Kristófnak nyilván fájhatott, mert nem csak vonaglott ez alatt, de halkan sziszegett is.
Maradt azonban mg több helyen is rajta: a golyói bőrén, a vágatában, mert itt a fapaskoló nem volt alkalmazható. Így kipróbáltam a hosszú szíjakból álló bőr korbácsot, azzal leverni a sztearin darabokat, de még így is maradt.
A vágatából, főleg az anuszrózsájáról már kézzel, körömmel kellett leszedegetni a maradékok, de azoknál – ha sikerült megfogni a darab egy részét – akkor gyorsan rántottam le, így fájdalmasabb volt Kristófnak. Meg is jegyezte:
- Remélem, Uram élvezi? Mert én nem annyira.  - nyögte ki, de biztosítottam, hogy igen, nagyon is élvezem.
- Akkor jó, csak tegye, igaz hamar el fog fogyni s már nem lesz mit lerántania rólam.  - szarkasztikus megjegyzése is hangzott.
- Ne félj, csak remélj! Vagy mg gyertya, de idő is, egy újabb körre!  - biztattam őt.
- Ja, vagy úgy. Másélvezet nem is jut nekem?  - cukkolt most már Kristóf engem.
- Miért, mit szeretnél még? – érdeklődtem tőle.
- Hát, ha nem esik nehezére, Uram, akkor megfordíthatna és a farkamra is csepegtethetne úgy - egy pár - cseppet. Nagyon élvezném ott is a gyertyákat, mert azt talán látnám is. – kérlelt.
(folyt. köv.)