mérgezett álmok

Egy újabb este ébredtem sírva - megint vele álmodtam. Csak részleteiben dereng és persze, mint a legtöbb álom: összefüggéstelen. Ilyenkor mindig a fürdőszoba hideg kövén találom magam. Leülök és a hátamat a csempézett kádnak tolom. Így próbálom lehűteni a testem és ezáltal az idegeim. Persze zokogás közben nehéz megnyugodni. De sokkal inkább teszem ezt, mint hogy az éjszaka közepén felhívom és a sírás miatt torzult hangon zúdítsam rá a már hosszú hónapok óta tartó fájdalmam.
Ahogy ott ülök és a térdeimet átfogva küzdök a könnyeimmel bevillan egy egészen pontos kép az álomból. Fekszem az ágyon és mintha kívülről látnám magunkat: Ő a kezében ostorral és az arcán gonosz mosollyal közeledik felém. Végig néz a meztelen hátamon és fenekemen, gyönyörködik benne. Tudja, hogy hamarosan rózsaszínes ütésnyomok terítik be. Valami egészen rendkívülire készül. Ahogy látom magunkat, észre veszem, hogy én boldogan fekszem az ágyon. Mosolygok. Várom Őt! Mintha nem is sejteném, hogy mi fog történni. Olyan érzésem van, mintha valami egész másra készülnék, mint ami következni fog. És ekkor hirtelen egy hatalmasat suhint a bőrömre a vastag "szerszámmal". Aztán felébredtem. Sírva. Nem az ütés ijesztett meg. Sokkal inkább az a hév, amit az álmomban éreztem. Ami belőle sugárzott. Amivel tette, amit tett. Ijesztő volt. Sosem féltem még álom miatt. Mostanáig.
Éreztem, hogy élvezi. Talán mondott is valamit. De nem is nekem szánta, csak mormogta, mintha saját magát tüzelné vele. "- Az enyém vagy!" (talán ezt morogta) Erősen gondolkozom, hogy mi is volt az pontosan, de nem tudom biztosan felidézni. Pedig a brutális ütés elcsattanása előtt hangzott el. Biztos van jelentősége. Nem tudom felidézni. Megmosom az arcom, miután nehézkesen felálltam a földről (szó szerint és átvitt értelemben). A nyakamat és a halántékomat hűtöm. Felnézek a tükörbe. Felkapcsoltam a kis lámpát. Vörös a szemem - ég. Duzzadt a szemem alatt - a sok sírástól. Mint már annyi este. Próbálom megtalálni a fényt a tekintetemben, ami egykor benne volt, de csak üres mélységet látok. Szánom ezt az árnyat, amit tükörképként köszönthetek. S ekkor bevillan: "- Megérdemled!" Előttem van az arca: dühösen összehúzott szemöldök, kivillanó fogsor, állatias arckifejezés. Hirtelen megint zokogni kezdek. Ez a kép...és a bevillanó mondat. Ahogy ott várom örömmel, Ő pedig megbüntet. Erővel. Szigorral. A fölöttünk lebegő énemben félelmet keltve. Lecsapott rám.
Ismét nehezen aludtam el. Újra meg újra az arcára gondoltam és az együtt töltött időre. Sosem történt meg, amit álmodtam. De mégis olyan volt, mintha minden más, amit az ágyon kívül tett, így hatott volna rám: szigorral, ádázul, s végül összetörten ébredtem. Én bizalommal tekintettem a kapcsolatra, ő pedig kihasználta naivitásom. Kezdettől fogva Dom/sub kapcsolatban voltunk - és nem a fizikai része volt megterhelő. De sosem hozott helyre semmit. Csak elvett és használt. Aztán csak felszívódott. De a méregnek nyoma maradt - a lelkemen.