Egy csendes este

Egyedül álltam a szoba közepén és próbáltam felidézni, mi is történt pár hónapja. Akkor, amikor ott állt velem szemben ugyanígy a sötét szoba kellős közepén. Nem fogtuk egymás kezét. Nem értünk egymáshoz. Mégis olyan közel álltunk, hogy éreztem a teste melegét. Egy szót sem szóltunk. Bár bennem sorakoztak a kérdések. Akkor még voltak. Akkor még küzdöttek a fejemben: miért nem szólalsz meg? mit akarsz tőlem? mit kellene tennem? küldjem el? érjek hozzá? szeret? mi fog történni? vajon meg kéne szólalnom? meddig várjak még? S ezernyi kérdés még zabolátlanul tolongott a kapuban, amit nem mertem kinyitni, nehogy kiözönljön a térbe, a csendbe.
A szemébe sem néztem. Leszegett fejjel álltam előtte, mint egy rossz gyerek. A bizonytalanság káosza tombolt bennem, mert képtelen volt kifejezni bármit, amit érzett vagy gondolt és mégis én álltam ott szégyenkezve, tehetetlenül és zavartan. Nem nyugtatott meg egy simítással az arcomon, nem csókolta meg az ajkaim biztatásul és nem ölelt magához szeretete jeléül. Nem csak az agya nem kommunikált. A teste sem. Kifejezés képtelenné vált. Várta, hogy megnyíljak. Várta, hogy elháruljon az akadály előle, amikor megint ő dönthet arról, mi fog történni. Egészen addig, amíg nem lehetett biztos abban, hogy megtennék bármit. Addig semmiképp sem mozdulhatott. Nem lehetett ő a visszautasított fél.
Legszívesebben megtettem volna bármit. Meg akartam kérdezni: - Uram, mit szeretne tőlem? Igen. Az volt. Bár ne lett volna. Bár ne tekintettem volna annak. De uralkodott felettem. Hagytam neki. Ő pedig elfogadta, mintha mi sem lett volna természetesebb. Pedig valakinek átengedni a hatalmat nagyon nehéz és hihetetlenül erősnek kellett lennem hozzá. Hatalmat a testem és a lelkem felett. Az akaratom felett. S közben szerelmet váltott ki belőlem. Ragaszkodó, elemésztő, szívszorító szerelmet.
Végül megkérdezte, mit akarok. Pár kérdés, néhány válasz és megint az ágyban voltunk. Képes volt erre. Éreztette, hogy elveszítem. Pedig talán ő maga jobban félt attól, hogy nemet mondok és ellököm magamtól. De magabiztossága elhitette velem, hogy én lehetek az egyetlen, aki veszít valamit. Csak én lehetek a vesztes fél. Fenekelés volt a büntetésem. Büntetett, mert éreztem iránta. Büntetett, mert jó voltam hozzá. Megalázott, mert ettől érezte magát férfinak.
Tenyere hangosan csapódott a meztelen fenekemen, én pedig egy szisszenést sem hallattam. Úgy éreztem, most nem lehet. Most nincs helye a fájdalmam közlésének. Ő sem szólt, nem kért és nem utasított semmire. Halkan szóltam: -Egy. Aztán újabbat ütött és nem kérdezte, mit mondtam. Az ütést követően megint halkan: -Kettő. Biztos vagyok benne, hogy hallotta. De várt egy kicsit. Elképzeltem, hogy végig gondolja, jó-e az ha én így önállósítom magam. Talán arra gondolt, végre tudom, hol a helyem. Így ütött még egyet. A korábbiaknál jóval nagyobbat. Hirtelen jött és alig bírtam megszólalni. Nyeltem egy nagyot és határozottan kimondtam: - Három.
Elég lesz? - kérdezte határozottan, harag nélkül. Mintha lehiggadt volna. Mintha megnyugtatta volna ez a pár ütés. Nem akartam szólni, csak feljebb csúszni az öléből, hogy a szemébe nézhessek, de ő nem hagyta. Tenyerével leszorított a combjára, hogy mielőtt megmozdulok választ kapjon. Igennel feleltem, majd éreztem ahogy enyhül a szorítás, de csak lassan mertem megmozdulni. Lassan, fokozatosan az ölébe ültem. A mellkasára hajtottam a fejem és ő a hajamat simogatta. -Megérdemelted?, kérdezte nyugodtan és csöndben. Megint nyelnem kellett, mint az utolsó ütésnél. De ez a kérdés sokkal jobban fájt. Néhány másodperc elteltével, egy mély sóhaj után igennel feleltem.
Mikor végül képes voltam elengedni ennek az estének az emlékét és visszamásztam az ágyamba a fájdalom húzott magzatpózba, hogy aztán csöndben álomba sírjam magam – az érzéstől hogy értéktelen vagyok.