Elveszve egy délután

„Sokat fogunk beszélgetni!” – csengett a fülemben újra meg újra. Pár napig így is volt. Aztán minden megváltozott. Mintha kihúzta volna a lábam alól a talajt. Teljesen más arcát mutatta. Megint itt vagyok. Ott ahova nem szabadna merészkednem. Az emlékeimben. Eszembe jutott egy pici történet, amit neki írtam. A levelezésünk legmélyéről elő is kerítettem. Elolvastam pár bekezdést: "Az ölében a fejemmel, a hátamat cirógatva töltöttem a délutánt. Sosem fogytunk ki a mondanivalóból. Nevetve csiklandoztuk egymás érzékeit, gondolatait és elképzeléseit. Gondolataink hullámzása, hol a magasba emelve hitette el velünk: Ő az! Hol a csöndbe burkolózva, egymás lélegzését hallgatva andalogtunk vágyképekbe hullva. A kezemet fogta és hagytam, hogy magával sodorjon. Fel-felkapva, cikázva a levegőben, mint az őszi szél az avarral keringőzve... Mint mikor két hasonló gondolat egymásra talál, egymásba veszve eggyé válnak, létrehozva valami kézzelfoghatatlant." Ahogy olvastam a naiv gondolatokat, amiket akkor leírtam... szántam őt. Az akkori önmagam.
Bevillant az első éjszaka. Korántsem volt gyengéd. Inkább követelőző. Finom tempóban akartam mellette lenni. Ő habzsolni akart. A gyengédség sosem szerepelt az étlapon. A repertoárban. Elvenni. Megkapni. Mindent. Akármit. Csak ne az enyém legyen. Neki talán nem is kellett. De legalább már nem volt az enyém. Tovább olvastam. "Ki sem mondtuk és mindketten tudtuk, mire gondol a másik... háttal ülve csicseregtem egész délután, mégis pontosan tudtam a hangodból, mikor mire gondolsz. Éreztem a vágyad, a kíváncsiságod, a türelmetlenséged, a kifogyhatatlan kérdéseid áradatát és néha-néha elhangzó intéseidből tudtam, veled biztonságban lehetek." Három napot beszélgetett velem. Egybefüggően. Aztán kifogyott a mondanivalóból! Mégis én voltam az, aki hibázott, mikor azt gondolta, van még miről. Nem volt. Az együtt töltött hónap további részében nem volt.
Mikor először elfenekelt számolnom kellett az ütéseket. Egyoldalú kommunikáció: a kedvenc eszköze. Folyton erre játszott. Én beszélek. Ő hallgat. Így ő mindent tudott, én semmit. Mikor a szíját használta abba hagytam a számolást. Égett a bőröm. Régóta nem volt ilyesmiben részem. Sőt soha. Ő tette ezt számomra kezelhetetlenül élvezetessé. Átvette az irányítást és az uralmat a testem felett. A lelkem felett is... "Önzőséged és uralkodásod egyszerre sodor magával és tart fogva. Kezemből kezedbe áthelyezve a hatalmat." - olvastam utolsó mondatom. Áthelyeztem. Minden ostorcsapással, a néma büntetésekkel, az elidegenedéssel. Minden a kezébe került. Azt képzelte, bírni fog vele. De a hatalom elvette az eszét és a fölöttem gyakorolt uralma elszabadult. Kiszökött a kezei között. Nem volt képes irányítani. Mintha letérdelve adtam volna át a szívem, ami a kezei között sorvadt el a tehetetlen némaságban, amíg mozdulatlanul figyelte. Talált valami szépet. Elvette. S aztán elherdálta.