Cs. története VIII.

- Hm … esetleg megfontolom …
- Köszönöm, Uram! – ezúttal tényleg hálásnak hallatszott a hangja.
- Még nem mondtam, hogy nem … ehhez Magának is van némi tenni- vagy inkább vállalni valója.
- Bármit megteszek, Uram …
- Akkor tisztázzuk, hány pálca-ütést érdemel az eddigi kis mutatványaiért, Kedvesem! – mondtam nyájasan.

Most persze könnyű lenne utólag fényezni a saját glóriámat és mindenféle zseniális ötleteket képzelni a kérdés mögé, a valóság az volt, hogy sejtelmem sem volt a tűrőképességéről – ha a cici-közjátékokat leszámítjuk – és valójában vele akartam kimondatni, meddig mehetek el. Ám lássuk be, erre direktben rákérdezni, legalábbis snassz lett volna.

Cs. szerencsémre nem látott át a szitán, annyira el volt foglalva azzal, hogy elkerülje a „véget”, így teljes komolysággal mérlegelte a dolgot, aztán kimondta a szívének legkedvesebb számot.

- Tízet, Uram.
- Jó, a liftben elkövetett fegyelmezetlenségre elfogadom ezt a nevetségesen alacsony büntetést
– tekintettel kell lennem kezdő mivoltára is …

Erre egy mély sóhaj, aztán egy kicsit hosszabb szünet következett, ám úgy tűnik, a „Mennyit enged a feléből?” ősi stratégiája ezúttal is bevált.

- Éé..és még húsz az ajtó előttiért … - az utolsó szavakat már inkább csak lehelte.
- Csatt – ezt nem én mondtam, hanem a pálca, egyenesen Cs. hátsójának
- … az ajtó előttiért, Uram!
- A ..a ..z ajtó előttiért, Uram.
- És még öt ezért a neveletlenségért! – ezt sem én mondtam, hanem az albérlőm, a vadista
szandál, aki ugyancsak kíváncsian hallgatózott a beszélgetés alatt.
- És hogy félreértés ne essék, számolja az ütéseket, Kedves és mindegyiket megköszöni!
- Iii…igenis … U.. ram!
- Hm … ha lassan is, de alakulunk – ezt olyan széles vigyorral mondtam, hogy azon kellett
imádkoznom, a szám sarkai nehogy összegabalyodjanak a tarkómon … szerencsére a delikvens nem
láthatta.

Az előbbi emlékeztető pálca-ütésből nagyjából lemérhettem, hol is kell kezdenem, aztán a többit majd a fogadtatás függvényében. Ám mielőtt hozzákezdtem a hátsójának csíkozásához, odaléptem hozzá és a kezemmel végig simítottam a punciját.
Síkos volt, és forró. A középső ujjam úgy csúszott be az ajkai közé, mintha valami mágnes vonzaná odabentről.

- Ááááh … ooooh
- Valami baj van, Kedves? – rántottam ki a kezem, mintegy ijedten – Netán fáj?!

Cs. ekkor előadta számomra máig legkedvesebb magánszámát. A torkából mély, a hörgés és a gurgulázás közötti hangokat hallatott, miközben a megkötözött lábával a lehetőségeihez mérten felettébb intenzíven toporzékolt.
A szám szöveget nem tartalmazott, azonban e nélkül is elég világosan érthető volt.
Nem is húztam tovább az időt, a szandál így is követelőzve üvöltött a fülembe:

- Sózz már oda, te balfék!
- Supp! – a pálca meglendült és az előbbi emlékeztetőnél kicsivel lendületesebben landolt a
delikvens hátsó felén. Ezúttal visszafojtott nyögés volt a válasz.
- Sipp-supp – ez két gyors egymásutánban elcsattant pálca volt, két gyönyörű, rózsaszín csíkkal
a nyomukban.
- Én a maga helyében számolnék és megköszönném az ütéseket, addig ugyanis csak emlékeztetőket
osztogatok itt …
- Grrrrr … orrrh – kifejezetten édes volt a toporzékolása, meg is jegyeztem magamban, hogy ezt
sokszor ki kell még hoznom belőle
- Háááááát, ha nem-nem, Kedves! Csitt-csatt
- Kettő, k… köszönöm … Uram … (folyt.köv)