A kis huncut (6)

Nem is gondoltam, hogy milyen sokára lesz az a legközelebb.  Eldurvult a járvány, szigorúbb lett a kijárási tilalom s bár láttam Kristófot többször is reggel, vagy délelőtt elindulni, elfutni a kapujuktól, de én sokáig nem mehettem még ki, kerékpározni sem.
Majd mire már laposodott, hegytetőre emlékeztetővé vált a járványgörbe teteje, április utolsó hetére, mikor egy hétköznap újra találkoztam Kristóffal a nagy gát végén. Mintha rám várt volna éppen. Ott várt helyben futva a szokásos alig valami méretű futógatyájában s a szintén alig textilből készült fekete izompólójában, de most volt rajta egy fekete, sűrű szövésű anyagból készült mellény is sok zsebbel, kitömve.
- Hát te, hogy kerülsz ide? – kérdeztem meg örömmel. – Csak nem rám vársz? – érdeklődtem tőle pikírten.
- De, igen, Uram. – válaszolta s már folytatta is: - Ma láttam végre, hogy elindult a kerékpárral, így iparkodtam nagyon s hamarabb értem ide. Remélem, ma nem siet haza, hanem rámér? – kérdezősködött tovább.
- Nem, nem sietek. Miért kellene? – cukkoltam, mintha nem tudnám miért kérdezte.
Kristóf félénken válaszolta, lesütött fejjel s erősen megpirosodott arccal:
- Dehogy is kellene. Már rég óta lestem reggelente, hogy mikor indul el újra a kerékpárjával, de jó egy hete, vagy több, nem történt meg.  Én meg már öööööö tűkön ültem, vagy álltam, vagy másban álltam volna már , hogy ismét ott lehessek a kulipintyójában, Ön előtt. Mezítelenül várva, hogy foglalkozzon velem, a szolgájával. Nagyon felbaszta a fantáziámat a legutóbbi eset. Ott, Álmossal.
- Miért, nem volt jó, nem élvezted talán? – néztem cukkolva Kristófra.
- De, nagyon is jó volt. Bár én szerettem volna Álmos helyében lenni! – jelentette ki gyorsan s vágyakozva. – Mehetnénk úgy most is, hogy újra lekapnám magamról a textileket ott, ahol múltkor, az ártéri erdőben - mondta s mutatta is - s úgy futnék tovább. Igen tovább, de egy utcával előbb, vagy utána vágnék csak be. Nem akarok találkozni Álmossal, ne lásson, nehogy odajöjjön újra! Majd egy másik utcán végig futnék s jutnék a kapujához, ahol várnám meg. Úgy, mint múltkor, helyben futva.
- Jó, legyen, de most magas térdemeléssel fuss, úgy várj! – figyelmeztettem s láttam már indult is el s én utána.
A kis híd után, amint beértem az erdőbe, ott várt a földön Kristóf gatyája s izompólója, de a mellényt magán hagyta. Igaz még láttam magam előtt futni, nem zavart a látványban a mellénye, mert az a hátán volt, kilátszottak alóla a formás, kerek popói és izmos lábai.
Majd Kristóf eltűnt az erdei útról. Én is befordultam Álmoshoz, elkértem a kulcsot, de szigorúan meghagytam neki, ma semmiképpen sem jöhet utánam, mert nem csak letöröm a derekát, de kasztrálom is dühömben, ha oda mer jönni.
Álmos érezhette ezt a dühöt, mert sietett a kulcsot adni s csak annyit kért, hogy pofozzam fel alaposan, kétszer és szorongassam is meg a tökét a golyóival együtt, had érezve, hogy ott voltam. S erősen sziszegve bár a pofonoktól s a szorongatástól, de utamra engedett.
Messziről megláttam az utca végén, a kapum előtt, Kristófot, de nem magas térdemeléssel, futva várt, hanem térdre esve, szinte előre, összegörnyedve.
(No, majd kapsz Te ezért! Nem keveset, de sokat! – gondoltam s már terveztem mi mindennel „jutalmazom” meg, mire odaértem. De odaérve azt is láttam, hogy a szemközti telken elkezdődött rohamtempóban az építkezés, s két fiatal, építőmunkás, egy szál bermudában lapátol, azaz csak lapátolt, de most az összezsugorodott Kristófot nézi és cukkolja, szóval:
- Mi van? Mi történt veled? Összementél, vagy mi? Fuss kicsit ide-oda előttünk is, had lássuk még a szépen lengő farkincádat! Szép s izgató látvány! Fel is izgultunk ezt látva. Segítsünk kiverni? – ezt s még másokat is hallottam, míg odaértem.
Ők nem, de Kristóf hamarabb észrevett már s akart felpattanni a korábbi parancsom szerint, összegörnyedéséből, hogy állva fusson, de intettem, maradjon úgy.)
Én meg a fiúkhoz fordultam:
- Szép napot! Bocs, nem hallgatóztam, de hallottam, hogy miket beszéltetek s így a vágyaitokat is: „felizgultunk”, „szívesen néznénk még a lengő farkincádat”, „segítsünk kiverni” stb. – soroltátok. – Megtennétek? De jó lenne! Ő is biztosan értékelné, s ahogyan ismerem, segítene Nektek is. Ő is! Szívesen viszonozná, ha leszopnátok. Meg talán meg is dugna Titeket, de előtte kapnátok Tőle más „ajándékokat” is. Benne vagytok? Akkor gyertek, zárjatok be, s gyertek át, hozzám! – utasítottam Őket, majd kinyitva a kaput betereltem Kristófot s magam is utána ballagtam. A tornácon – míg nyitottam a rács zárját, majd az ajtót, az ablakról a függönyt elhúztam s az ablakot is kinyitottam, magyaráztam Kristófnak hátrafelé:
- Téged röviden hagylak nekik, de Te, alaposan dolgozd, kínozd meg őket! Megértve? Most kikötlek ide a csillárhoz. Így! – mondtam s már tettem is. – A mellényed marad, így nem nagyon férnek a testedhez a korbácsokkal! – bíztattam s nyugtattam.
Közben persze járt a kezem: feltettem a csuklóbilincseket, aminél fogva felhúztam a csillár kampója felé, majd kapott láb távtartót is, így Y alakban kikötve várta a fiúkat.
Azok hamarosan meg is jöttek s az ajtóban ledöbbenve álltak meg:
- Ez igen, ez már döfi! Mondhatnám előkészítve a „kezeléshez”! – nyögte ki a fiatalabb s soványabb.
- Nem rossz látvány, izgató s tényleg kezelésbe vehetjük? Nem csak a testét, de a farkát is? Kiverhetjük? – kérdezte meg a másik nyomban, izgatottan nyögve.
- Igen, ha Ti is nekikészültök ehhez. Csak a gatya maradhat, bermuda le! S tegyetek fel Ti is bőr bilincseket a csuklóitokra, bokáitokra! – utasítottam őket.
Majd kaptak még tőlem. Gyorskötözővel összefogtam a nagylábujjaikat egymáshoz, s karabinerekkel a saját bokabilincseiket és csuklóbilincseiket is egymáshoz.
Kicsit értetlenkedtek, hogy alig tudnak szabadon mozogni, de értésükre adtam, hogy ők ketten vannak, míg a szolgám egyedül, így fair a dolog.
Majd kimentem, leültem a teraszon, egy nád karosszékbe és vártam. Úgy ültem, hogy lássam, bent mi történik s Kristóf is lásson engem.
A fiatalabb srác nem bírt a felforrt vérével, mert szinte akkor, amikor elindultam kifelé, már ott is termett Kristóf előtt s alaposan megfogdosta a farkát, megmogyorózta a golyóit. Utána végig simított szolgám testén, persze nem behúzva a körmeit, így – jelzésemre – a szolga vonaglani és sziszegni kezdett, jelezve, hogy ez már nem tetszik neki. A srác nevetett s csak tovább csinálta, de rászólt:
- Kíváncsi vagyok, mit takargatsz a mellényeddel? Lássuk! – hallottam s egy nagy csattanást is, mert kezei már a szolgám popóján csattantak.
Majd felém fordulva kérdezte:
- Öööö Uram, levehetem erről a köcsögről ezt a mellényt? Nagyon zavar a ténykedésben. Kérem! – mondta és válaszomat sem várva már nyúlt is a mellényhez.
- Nem! – csattant fel a hangom. – Szó sem lehet erről. Kint a kapuban még jó volt, ahogy volt. Mellényben? Legyen itt is jó, így! – erősítettem meg, haragosan.
A másik, idősebb srác felmordult a fiatalabbhoz fordulva:
- A lényegéhez hozzáférünk s ez a fontos! Ne okoskodj, hanem csináld, mert én is akarom! – sziszegte annak.
- Igaz, sok mindent így is lehet. – hagyta rá s fordult vissza s már megint a kifeszített szolga farkát fogdosva, markolászva; szorítva a golyóit s morzsolva is a fiatalabb.
(folyt. köv.)