A kis huncut (3)

Kristóf igen kérlelőn nézett rám. Elértettem s megkérdeztem Tőle:
- Csak nem volna kedved megnézni? – cukkoltam őt.
- De, mennyire, akár most is. Mehetünk? – kérdezte gyors egymásután.
- Hova? – értetlenkedtem kicsit, mint akinek nehéz a felfogása.
- Hát, oda! – válaszolta gyorsan Kristóf. – Csak nincs messze mégis? – látva értetlenségemet.
- Nincs, dehogy, mondtam ott túl a patakon van, de sajna már fél tizenkettő van – néztem az órámra – s nekem délre haza kell érnem! Letelik addigra a kimenőm, amit engedélyeznek, az ilyen öreg szivaroknak.  - jelentettem ki nyomatékosan, de sajnálkozva.
- Rá se rántson Ákos bácsi! Itt aligha van rendőr, aki ezt ellenőrzi. Menjünk! – sürgetett Kristóf.
- Az lehet, de otthon van. Az asszony sodrófával vár, ha nem érek haza délre. Így is alig akart elengedni. „Maradj otthon!” idézte a szlogent nekem.
- Hát, ilyen pipogya, Ákos bácsi? Már az asszonytól is fél. – cukkolt látszólag, de komolyan gondolta.
- Igen, bizony. Bár ez most nem pipogyaság, hanem józan ész. Ezt diktálja a logika, a törvény és a saját jól felfogott érdekem is. – kezdtem magyarázatba, de Kristóf oda sem hallgatott, legyintett s ugyan elköszönt tőlem, de fordult s már futott is el tőlem.
Én döbbenten néztem utána. Majd én is indultam haza. Éppen kezdte harangozni, mikor a kapunkhoz értem, de láttam Kristóf éppen előttem érkezett, parkolt le előttük.
Intettem Neki s betolva a kerékpárt már fordultam is vissza, de hiába. Akkor már csak Kristóf hátát láttam eltűnni a kapujukban.
Ha ennyi, akkor ennyi. – állapítottam meg magamban.
Másnap Kristóf nem volt a gátnál, mikor arra jártam, de harmadnap mikor elindultam otthonról, nem láttam a kocsiját a szokott helyén. De kint az uszoda mellett sem, ahol parkolni szokott.
(Sebaj, ma sem jön össze. – gondoltam, pedig direchte korábban indultam, hogy legyen idő, ha összefutunk erre-arra. )
Elgondolkozva tekertem végig a gáton, majd hirtelen fékeznem kellett, mert egy tetőtől talpig fekete anzugba öltözött tag lépett elém a gát végénél. Majdnem elütöttem. Őt nem, de magamat beütöttem a hirtelen fékezéstől.
Ahogy alulról - a sportcipőjétől - lassan felmértem felfelé nézve, hogy kiáll előttem. Egy fiatal, izmos, kicsit szőrös lábakat láttam, majd egy éppenhogycsak textilbe, azaz futónadrágba öltözött tagot, akinek nagyon fel volt sliccelve oldalt a futónadrágja, s alig fért el benne, ami „benne” volt s felette fekete pólót láttam. De hallani hallottam már:
- Szép napot Ákos bácsi! Megijesztettem? – kérdezte a tag s ránézve Kristófra ismertem.
- Szerbusz. Igen, azaz nem, csak nagyon elgondolkoztam valakiről… - kezdtem, de közbevágott:
- Láttam, hogy erre jön, ezért álltam ide, de nem gondoltam, hogy csak megy, azaz jön, de nem néz közben előre. – cukkolt már. - S legalább megoldást talált arra, amin így elgondolkozott? – fejezte be érdeklődön.
- Remélem, már, igen! Tudod, ma hamarabb indultam otthonról, kicsit siettem is, de sajna nem láttam a kocsidat a szokott parkolóhelyeden, az uszoda mellett, tegnap sem, s ma sem. Így visszavettem a tempóból. Tudod, azon gondolkoztam, a múltkor min rágtál be, miért futottál el? – magyaráztam meg a problémámat Kristófnak.
Az nézett rám értetlenkedve, majd megszólalt:
- Futás közben találkoztunk, mint ma is, így futottam tovább, vissza a kocsihoz. – válaszolta határozottan.
- Aha, már értem. S ma is elfutsz tőlem, most, majd? – incselkedtem most én, Vele.
Kristóf észrevehetett valamit a hangomban, mert lassan rám emelte a tekintetét s úgy válaszolt:
- Ha másképpen végződne a találkozásunk, mint a múltkor, azaz pontosabban ma eljuthatnánk a kulipintyóhoz, akkor biztosan nem! – mondta határozottan s reménykedve megkérdezte: - Ma lehetne meglátni?
- Ha csak látni akarod a vityillómat, kívülről, akkor nem érdemes odáig elmenni, de ha be is jössz, akkor már közben is lehetnének érdekességek, számodra!  - kecsegtettem Kristófot.
- Igen, nem csak kívülről, de belülről is szeretném látni, Ákos bácsi! – kezdte, de leintettem.
- Ákos bácsi itt marad, Ő nem jön oda velünk! Oda csak Te, mint szolga s én, mint Ákos mester megyünk! Megértve? – néztem rá.
Kristóf elcsodálkozott, de nem sokáig, mert leesett Neki a tantusz s már vágta is rá:
- Igenis, Ákos bácsi, azaz Ákos mester.
- Készen állsz a szolgálatra, szolgám? Nem lesz gond veled Kristóf szolga? – néztem rá merőn. – Most még meggondolhatod, de közben már nem! – figyelmeztettem őt.
- Amit parancsolok, azt teszed! Nincs, kec- mec, de hezitálás sem, mert akkor bünti lesz! – csattant a hangom.
- Megértettem, Uram. Tegyen velem, amit csak szeretne, pontosabban akar, Uram! – helyesbítette magát.
- Rendben, akkor indulj, le a partoldalon, a köveken, majd át a patak feletti gerendahídon s utána előre, fel oda, a fák közé! – utasítottam s mutattam előre, le.
Kristóf eliramodott, iparkodnom kellett, hogy a fáknál utolérjem. Ott rákiáltottam:
- Állj, várj!
Mire Kristóf kicsit csodálkozva megállt s bevárt. Megkérdezte:
- De hiszen azt mondotta korábban, hogy a harmadik utcába megyünk, még az elsőt sem értük el? – hitetlenkedett értetlenül.
- Így van, de addig még van teendőd, szolga! Az én szolgám nem szokott, pontosabban soha sincs, semmilyen textil rajta. Megértve?
- Semmilyen, sehol? – értetlenkedett megint Kristóf, de mikor látta, hogy nem viccelek, akkor gyorsan körbenézett, konstatálta sehol, senki az erdei úton, így lassan letolta a falatnyi nadrágját s kicsit megrázta magát, így az leesett a földre, a cipői mellé.
- Így jó lesz, Uram? – nézett rám s kicsit megrázta magát, hogy látni lehetett az himbi-limbijét, ahogyan mozgott a pólója alatt.
- Ismételd el, mit mondtam az előbb! – néztem rá komolyan.
- Hát azt, hogy az Uram szolgáján nem szokott, azaz soha sincs, semmilyen textil. – próbált idézni engem.
- S rajtad sincs Kristóf szolga? Semmi? – firtattam.
- Ja, ezt is vegyem le? – fogta meg a pólóját s már a fején át is húzta. Majd lenézett a cipőire s a zoknijaira kérdőn. - Azokat is? – kérdezte.
- Nem, azok maradhatnak rajtad szolga, vagy hívjalak inkább köcsögnek? Hogy tetszik?
- Hát, nem nagyon. Ha lehet, maradjak Kristóf szolga, Uram! – válaszolta már Ő is komolyan.
(folyt. köv.)