A kis huncut… (2)

Kristóf mellett átnyúlva a gyalupad fölött, közben a farkammal, s testemmel a gyalupadhoz szorítva a kezét, húztam elő s adtam át a flexet Kristófnak, aki nem tudta azt átvenni, mert a kezét odaszorítottam a pad oldalához.
- Engedjen Ákos bácsi, o d a. – lihegte izgatottan.
Én meg félreértettem, mert félre lehetett érteni, amit mondott!
- Hova oda? Hova szeretnél jutni? Mit szeretnél csinálni? – kérdeztem cukkolva Tőle.
- Hova? Mit? Mintha azt nem tudná Ákos bácsi! O d a. – mutatott a gatyámból már megint előreugrott s szinte teljesen merev farkamra.
- Azt akarom bekapni, leszopni, de azonnal! – lihegte.
- Oda? Most, itt? – kérdeztem hitetlenkedve Tőle
- Bizony, oda s most! – jelentette már ki határozottan s kicsit odébb tolt, hogy jobban odaférjem hozzám s már térdelt is le elém és nem is simogatta szinte meg, máris kapta be a szájába, tövig a mereven előreálló farkamat.
- Huhh, ez jó! Nagyon jó! – kiáltottam szinte fel, de azért visszafojtott hangon s kezemmel megfogva a fejét, tartottam, illetve vezettem a szopása ütemét.
- Cupp, cupp… - cuppogott, adott ki ilyen hangokat Kristóf magából, mert egy pillanatra sem engedte el a szájával a farkamat, de levegőt azért kellett kiengednie s vennie. 
Míg kezdetben csak szopott, gyorsan, cuppogva, később már szinte mélytorkos szopásra váltott, cumizott tovább Kristóf, mohón, mint aki nem tud betelni azzal s lemarad valamiről.
A kezeivel hol a popóimat simogatta, hol azokat szorítva nyomta egyre jobban a szájába a farkamat, hol pedig a golyóimat markolászta, nyomorgatta, csavargatta, de úgy, hogy rá kellett szólnom:
- Óvatosabban pajtás! Arra még szükségem van/lesz! – figyelmeztettem.
- Jó, jó, de nagyon finom…. – hallottam Kristóftól, majd éreztem, hogy már nem a farkamat szopja, de sorban a golyóimat s onnan vissza újra a farkamat.
Mélytorkosra váltott, néha kicsit öklendezett, mert torkára szaladt a farkam, de azért szopott tovább. Egyre gyorsulva.
- Lassabban, mert elmegyek! – figyelmeztettem Kristófot, aki egy pillanatra abbahagyta a szopást, felnézett rám és sóvár tekintettel azt mondta/kérte szinte könyörögte:
- Menjen el, de a számba, b e l e, m i n d e t!
N azonban még nem akartam elmenni. Ki akartam élvezni, ahogyan szopott engem, mert k..va jól csinálta. Élvezte és én is. Egy kicsit eltoltam a fejét a farkamtól, lehajolva szájon akartam csókolni, de megakadtam, még sem tettem. Így csak megcirógattam az ujjaimmal az arcát, a nyakát s a füle mellett is. Kicsit összerándult az érintésemtől, élvezettel hagyta, hogy csináljam tovább, közben azt suttogta:
- Még, még! K…va jó!
Egy idő múlva Kristóf mégis visszatért a szopáshoz, vagyis előbb a golyóimat nyalogatta, szopogatta meg s csak utána tért vissza a mélytorkos szopására, de újra gyors ütemet diktált.
- Lassabban, mert elmegyek! – figyelmeztettem újra Kristófot, de alig tudtam kimondani, mert úgy is lett.
Megrándult a testem. Több hullámban telelőttem a száját az anyagommal, ami sok volt, annyira, hogy a szája szélén túl is csordult. Gyorsan odanyúlt, feltörölte a kezével s azt is visszatette a szájába. Lenyalta.
Éppen idejében, mert az udvarról felharsant a nejem hangja:
- Ákos! Á k o s ! Hol vagy, gyere ebédelni!
- Máris megyek! – kiáltottam vissza: - Itt vagyunk Kristóffal a pincében, egy flexet kér kölcsön.
Indultam is fel, míg Kristóf letörölgette magát, s a száját, rendbe tette a ruháját és a „képét”, majd ő is jött utánam fel.
Az udvaron bemutattam a nejemnek, akivel mg nem találkozott, aki csak messziről látta eddig Kristófot. Kezet nem fogtak, de pár percet beszélgettünk még, majd Kristófot kikisítem a kapuhoz s kiengedtem.
- Köszönöm Ákos bácsi! Nagyon köszönöm, majd hozom vissza, ha végeztem s már nem kell. – ígérte s ment haza a flex-vel.
- Rendben, nem sürgős! – nyugtattam meg Kristófot, s mentem ebédelni.
Jó pár nap eltelt, de Kristóf még nem jelentkezett.
Én 11 és 12 óra között, amikor lehetett, kerékpározni jártam, a közeli Duna partra, végig a parti úton, majd a gáton, végig.
Egyik nap kit látok? Ott futott Kristóf, de nem fent a gáton, hanem lent, a gát aljában a betonúton. Tiszta feketében, mint mindig, de most nem sportnadrág volt rajta, hanem oldalt erősen felsliccelt futónadrág s mg messziről is jól látszott, ahogyan mozgott a gatyája elől. 
Gyorsítottam, végig száguldottam a gáton s a végén le a lenti útra, majd azon már kényelmes tempóban, visszafelé.
Sikerült.
Találkoztunk.
Hangosan rá kellett köszönnöm Kristófra, hogy észrevegyen, de mikor rájött ki vagyok, kivette a füléből a fülhallgatóit, amiben zenét hallgathatott futás közben s köszönt:
- Szép napot, Ákos bácsi!
- Neked is Kristóf. Sportolsz, mint mindig? Ide jársz futni? – kérdeztem meg tőle.
- Igen, otthon a kertben, illetve lent a konditeremben ezt nem lehet. Itt azonban igen. Alig vannak, majd egy km hosszú ez az út. Jó minőségű, igaz kicsit kemény, de jó cipőm van, erre. – mutatott a márkás cipőjére.
- Klassz! - dicsértem meg. – Mennyit szoktál futni? – kérdeztem, majd gyorsan hozzátettem: - Nem zavarlak meg a ritmusodban?
- Nem, nem, már ez az utolsó táv, mára. Semmi gond, Ákos bácsi! Úgy tízszer oda-vissza szoktam megtenni, általában. Előtte, hogy jövök, otthon gimnasztikázom, s úgy indulok, bemelegítve, ide, a kocsimmal. Ott áll a fürdő mellett. – válaszolta, majd Ő kérdezett tőlem:
- S Ákos bácsi. Mennyit teker?
- Óh, én csak kényelmesen idáig, meg haza. Persze úgy értsd, hogy otthonról leérek a Duna partra, onnan le a hídig, majd vissza idáig, fel s úgy haza. Ha csak nem megyek ki a vityillónkba, azt megnézni. – válaszoltam a kérdésére én.
- Hova, a vityillóba? Az hol van? – csillant fel a szeme.
- Nem messze, ott a patakon túl, az ottani nyaralóházak között. – mutattam északra.
- S ott nincs ilyenkor senki? Csak ha odamegy? – érdeklődött tovább.
- Csak az egyik szomszéd lakik nyáron kint, de ilyenkor ő sincs még. – válaszoltam.
- Vagyis üres? Teljesen üres? – csuklott el a hangja Kristófnak.
- Gyakorlatilag igen. – ismertem el, de hozzátettem: - Viszont ilyenkor még hideg. Nincs s nem is lehet fűteni ott. Minek. Nyáron nem kell.
- Azért olyan nagyon hideg nem lehet már. Ma már20 fok lesz, tegnap is a közelében volt. – jegyezte meg újra csak felcsillanó szemmel Kristóf.
- Hát, azért zimankó már tényleg nincs, főleg a kertben, ha süt a Nap. – állapítottam meg.
(folyt. köv.)