Út a szolgaságba, Út a dominaság felé (1.)

„Én Tarzan, Ő Jane!”
Az első 500 alkalom amikor mondtam elég szórakoztató volt. Az utolsó 500-nál az emberek rajtam nevettek, nem velem. De ez rendben van. Boldog voltam. A zene hangos, folyik az alkohol, mindenki boldog a nightclubban. A fények villognak, nevetések hallatszódnak és az emberek mosolyognak.

Szerepjáték este volt, ami mindig jó bulit jelent itt. Sokan különféle módon értelmezték a szerepjátékot. Voltak kékre festett Avatar teremtények, voltak Hobbitok és StarWarsos rohamosztagosok. Voltak tündérek, hősök és rendőrök. Kurvák és stricik és démonok. Képzeljétek el úgy, mint egy Halloweeni partit hatalmas erekciókkal.

Molly és én havonta kétszer jöttünk el erre a szerepjátékos estére, az első és harmadik szombaton, minden hónapban és mindig jól szórakoztunk. Senkit nem érdekelt ki nyeri a jelezversenyt, de mindenki elég komolyan vette az öltözködési szabályokat.

Én csak egy rongyban voltam, amíg a feleségem, a gyönyörű Molly Jane-nek volt öltözve. Oké-oké… Egy ironikus kommentárja voltam Tarzannak. Alacsony voltam és elég sovány. De mért is kell minden feltételnek megfelelni? Miért kéne a dzsungelben mindenkinek izmos férfiúvá válni? Mért nem lehet valaki ott egy kis srác kócos hajjal, aki üti a mellét? Igen, ez elég vicces.

Molly? Molly sokkal inkább tűnt egy dzsungelt járt teremtménynek, mint én. Egzotikus, magas és erős elég nemesi kinézettel rendelkezett. A gimiben még a kosárcsapatban is játszott, tehát elég magas volt, ráadásul válogatott szinten edzett. 180 centi körül volt, ami az én 175 centimhez képest jóval magasabb. Gyönyörű volt a hosszú barna hajával, zöld szemével és a mosolyával, ami mindig megolvasztja a szívem.

Ma pedig ennek ellenére nem mosolygott…

Molly és én az egyetem alatt találkoztunk, gyakran csúfoltak minket, hiszen sztereotípiák miatt nem igazán passzoltunk össze. Kicsit mindkettőnket talán melegnek néztek, nem mintha bajom lenne a melegekkel… Mindenki meglepődött amikor összejöttünk. Emlékszem még hol…. Az a hely örökre a miénk marad. Senki se csókol úgy ahogy ő tette. Senki nem ölel úgy ahogy ő tette. Senki nem nevet úgy, mint ő. Senki sem odaadóbb nála. Sose szerettem nélküle lenni. És én? Gondolom annyi, hogy meg tudtam nevettetni.

Mostmár a 20-as éveink közepén, pár évvel később még mindig szerelmesek vagyunk. Csöpögősnek hangzik? Az, de igaz.

A diploma után elköltöztünk. Főleg biztosításokkal foglalkoztam, de munkát vállaltam a helyi színházban. Sose kaptam nagy szerepet, főleg mert egy helyi klikk vitte a színházat. Ehelyett megismertük a Mama Leon bárt. Egy kis hely közel a folyóhoz, olyan embereknek, akik alternatív életmódot követnek és azóta nagyon rákaptunk. Ha szereted a bondaget, szeperjátékot és az ezzel összefüggő hangulatot ez a te helyed.
Számomra lenyűgöző, hogy mennyire magabiztossá tett engem ez a szerepjáték dolog. Semmi sem fogható ahhoz, hogy egy határozott szerep mennyire kiengedi a gátlásokat. Az is csodálatos, hogy mennyire fel tudsz izgulni egy-egy szerep alkalmával.

Az elmúlt hónapokban rock sztár voltam. Voltam Prince Valiant. Voltam Valmont, Sonny Bono, de még George Washington is.
Minden alkalommal jól éreztem magam, Molly is gyakran… De ma nem…
Molly ma nem sokat nevetett, összeszorítva tartotta az ajkait. Egyértelműen zavarta valami. Sose zavarja semmi Mollyt, de ma este mégis. Semmit nem akart inni, nem akart táncolni, nem trécselt. Még a barátaink James és Brittney is észrevették, hogy valami nincs rendben vele.

- Mi a baj? – Megfogtam a kezét és kérdeztem tőle komolyan.
-Megbeszéljük később, nem akarok panaszkodni - felelte.
- Gyerünk, Molly. Egész este csak ezen fog járni az eszem, ha nem mondod el.
-Mi a baj Molly? Szeretnél beszélgetni? – kérdezte tőle Brittney, aki amúgy általános iskolai tanítónéni volt.

Molly csak forgatta a szemét. Elkezdett mondani valamit, majd hirtelen megállt megköszörülte a torkát és újra kezdte.

- Oké… - hezitált – Talán csak hülyén gondolkozom, de rühellem azokat a szerepeket, amiket itt a nőkre szabnak. Annyira unalmasak…. Totál kétdimenziósak. Jane? Egy pompomlány? Pincérnő? Betsy Ross? Mi? Azt várják tőlem, hogy varrjak egész este? Szükségem van egy kis szünetre…

Szóval a szerepekkel van baja… Próbáltam lenyugtatni.

-A legtöbb író is szexista, gondolj csak Rómeó és Júliára, vagy a klasszikusokra. – nevettem, de ő nem.
-Úgy gondolom, abba kéne ezt hagyni, Andy – felelte – Nem egy eszköz akarok lenni, vagy egy kiegészítő. A nők is valódiak. Úgy lenne fair, ha kiegyensúlyozott szerepeket kapnánk.
-Ezek csak kiegészítők szerelmem – feleltem – Nem az számít, hogy hogy öltözöl. Tényleg nem.

Rámnézett, elkezdett volna mondani valamit, de abbahagyta. Figyelnem kellett volna rá.

- Könnyű ezt mondani, lehetsz rocksztárnak
- Legközelebb jobb lesz Molly, ígérem
- Remélem is, nem akarok csak kiegészítőként viselkedni. – legalább közben hozzámért és mosolygott egyet.
Mindenki fellélegzett. (folyt. köv.)