Kezdet és vég 24 óra alatt

A Férfi várta Őt.
A lány egy percet sem késett. Nem szokott, de most kínosan ügyelt rá, hogy pontos legyen.
Amikor meglátták egymást mindketten mosollyal köszöntek egymásnak és egy öleléssel. Mintha csak egy átlagos randi lenne. Egy férfi és egy nő találkozása.
De a Férfi már sejtette, hogy csak megbizonyosodik arról, amit addig is tudott. A lány kedves, kicsit bizonytalan. Összetett. De nem az Ő ízlésének megfelelő. Nem fogja hagyni, hogy kikötözze, kiszolgáltatva magát a kemény ütéseknek, az Ő kénye-kedvének, a megaláztatásnak és azoknak a szadista vágyainak, amiknek nem tudott parancsolni.
Kellemesen elkávézgattak, beszélgettek, megnevettették egymást. A lány zavarban volt, de jól érezte magát. Azt gondolta, talán érdemes egy lépést tenni a Férfi felé. Talán megvan az esélye annak, hogy a következő alkalommal, amit kért a Férfi, még közelebb kerüljenek. Lépésről lépésre. Együtt. Egymást támogatva, nem félve egymástól. Ilyen és ehhez hasonló kislányos gondolatok támadtak az egyszerű kis lelkében. Fogalma sem volt, mik dúltak a Férfiban, akivel szemben ült és aki biztosította arról egész idő alatt, hogy kölcsönös a szimpátia.
Elbúcsúztak. Apró csókokkal, ölelésekkel és egy újabb ígérettel, mosolyogva. A lány boldogan tért haza, nem csalódott, nem érezte rosszul magát, sem kényszer alatt. Később üzenetet kapott a Férfitól: Élveztem <3. Minden jel arra mutatott, hogy valami ígéretes kezdődött el a nem túl hosszú levelezés, telefonálgatás után.
A Férfi este haza érve, hullafáradtan, nyugtalanul vetődött le kanapéjára. A lányra gondolt. És arra a titokra, amit nem osztott meg vele. Nem tehette! Nem is ismerte. Csak a gyerekei tudnak róla. Egyedül feküdt a kanapén, bámulta a már pusztulásnak indult dísznövényt a sarokban. Rohad, mint én- gondolta. Ez a lány pedig nem tarthat ebben velem. A vágyaim egyébként sem felelnének meg az érzékeny lelkivilágának. Hogy is mondhatnám ezt meg neki?! Éjszaka törte a fejét, hogy mit is tegyen. Azt hiszem az a legjobb ha a lehető leggyávább embernek fog tartani és megteszem vele azt, amitől félt. Tudom, hogy fél tőle. Elmondta. Megteszem és akkor biztosan nem kell magyarázkodnom magam miatt. Nem kell elmondanom neki, hogy legszívesebben kikötözném a gyönyörű testét az ágyam lábához és addig ütném a bőr övemmel míg zokogva és fulladozva nem könyörög, hogy engedjem el. Majd miután elengedtem, ott marad ülve, az ágy lábánál és tovább viseli a vágyaim következményeit. Azért mert nem tud mást tenni, mert tudja, hogy ezt akarom. Meg akar felelni. Mindig. Szánom Őt! Ahogy megfordítom, hogy a lábai, a felhúzott térdei rám meredjenek, magam felé rántom és egy büdös szó nélkül vadul harapni kezdem őket. Nem finoman, ahogy Ő szeretné! Széttépve, mint egy állat, marva ahol érem, nem törődve a sikolyaival és nyöszörgésével.
Ezt nem tehetem vele. Egyébként is rájönne nagyon hamar, hogy valami nincs rendben. Rájönne, hogy titkolok valamit. Ahogy ma rám nézett, szinte a vesémbe látott. Gyönyörű, szelíd pillantásától szinte elfelejtettem, ki vagyok. De azt egy percre sem feledhetem! És Ő nem tudhatja meg.
Kínzott a bűntudat, miután írtam neki néhány semmitmondó sort másnap délután. Elképzeltem, ahogy elsírja magát, mikor elolvassa. Tudom, hogy sírt! Zaklató hívásaitól, könyörgő üzeneteitől csak még jobban felállt. Azt hittem a gatyámba élvezek az irodában a kínlódásától. Éjszaka kivertem miközben erre gondoltam. Imádnivaló kislány volt. Még tudtán kívül is kielégített. Szegény.

Gyönyörű véget vetett neki.