Kis-Balaton szigetén történt érdekes események (4)

Gábor újra visszaült elém s láttam, vár – türelmesen - valamire. Hamarosan megtudtam mire.
Egyszer csak hirtelen felállt s újra kézbe fogta a bőr korbácsot s módszeresen végig verte a testemet mindenhol, nem kihagyva a combjaim belső felét sem, sőt „ékszerem” és golyóira is jutott a csapásokból. Mikor végzett elengedte a farkamnál fogva hátrahúzó bőr pertlit s függőleges állásba engedett, de rám parancsolt, hogy azt tartsam is meg a földön állva.
Majd hozott a kunyhó mellől egy alacsonyabb, de támla nélküli széket, s azt két oldalról megfogva, lassan függőleges állásba állt, majd mivel így háttal állt nekem, így megfordult, hogy vele, szemben legyen s ekkor a vállaimra tette a lábait, térdéinél behajlítva. Ezzel kicsit stabilabb helyzetű lett, de én meginogtam, majd stabilizáltam helyzetünket. Ekkor Gábor addig ügyeskedett, míg csak el nem érte szájával a farkamat s kezdte szopni. Így nekem az maradt, hogy nyalogassam a szám előtt lévő golyói bőrét, a gátját, mert a farkát nem tudtam bekapni sehogyan sem, bár megpróbáltam többször is. 
Nem sokáig bírtuk így, ezt a tartást. Mind a ketten elfáradtunk, így Gábor lehuppant a talpaira.
Nevetve megállapítottuk, hogy ez nem volt sikeres. Fárasztó volt, de nem sikeres.
Lassan viszont kezdett pirkadni, világosodott az ég alja s egyre világosabb lett.
Gábor közben átkötözte a kezeimet, az egyik csuklómat kiengedte a kötelékből s már csak a másik csuklómmal kötött fel a fához. A lábtartó és a terpesztés maradt. Most fogott egy rövidebb kötelet, amit előbb az egyik csuklójára erősített, majd a másik végét az én szabadon lévő csuklómra kötötte s közben ledobott magáról is mindent. Ott állt mellettem, mezítelenül ő is. Most kicsit ellépett tőlem, hogy megfeszült a kötéldarab a csuklóinkon, majd átnyújtva egy rövidebb bőrkorbácsot, mint az ő kezében lévő, utasított:
- Üss, ne sajnálj!
- Hogy mit tegyek? – értetlenkedtem én.
- Üss, ahol érsz s én is ezt teszem veled! – sürgetett, parancsolt rám, s már tette is.
Jó ideig csapkodtuk egymás testét. Kezdetben még kisebbeket, majd egyre erősebbek lettek az ütéseink is. Csattantak egymás bőrén egyre hangosabban a korbácsok. Ahogy világos lett, a sziszegés is hangosodott mindkettőnk részéről, sőt egy-egy felkiáltás is felhangzott, a jobban eltalált/betalált ütésre, vagy ütésekre.
Kezdtünk belehevülni, egyre gyorsabbak s erősebbek lettek az ütéseink, míg nem egyszer csak hangos tapsolás s brávózás hallatszott.
Felkaptuk a fejünket erre s természetesen azonnal abbahagytuk egymás csapkodását is.
Körbenéztünk. A tisztás szélén észrevettük társaink egy részét, azok zajongtak, hangosan.
De nem csak zajongtak, hanem ki-ki felkapott egy-egy kötéldarabot, bőr korbácsot, vagy tört a bokrokról faág-darabot s azzal szállt be a közös csapkodásba.
Már mindenki-mindenki ellen „harcolt”. 
Jó sokáig eltartott, míg mindenki elfáradt ebben s lenyugodott.
Igaz, engem sem oldoztak fel, de Gábort is mellém kötözték a fához, így már ketten voltunk subok, szolgák ott a szigeten.
(Bevallom ez már nem tetszett nekem sem, de Gábornak sem, ahogyan láttam. Főleg, hogy Miki és Pici mellett Attila és Álmos, a két matróz is ott volt. Azok persze nem zavartatták magukat.)
Leghamarabb Miki kapcsolt, hogy ez így nem lesz jó. Rászólt a matrózokra, hogy menjenek vissza a partra és őrizzék azt a csónakot, amivel ők jöttek, így azokat eltávolította onnan.
Most közelebb lépett hozzánk, megállt előttem s Gáborról tudomást sem véve, rám nézett s megkérdezte tőlem:
- Bocsánat Uram, nem gondoltuk, hogy így, ezt találjuk itt, azaz Önt s Gábort, de a kapitány úr már aggódott, hogy hosszan elmaradtak, azért küldött minket. Mi meg jöttünk a hangok után. – mondta lehajtott fejjel, szomorúan.
Körbenézve láttam, hogy Pici kicsit távolabb áll, szintén nagy zavarban, mert nem mert sem ránk, de mellénk sem nézni, így a földet bámulta maga előtt. Elmosolyodtam:
- Igen, eléggé félreérthető volt a helyzet. – nyugtáztam. – De úrrá lettél azért, mert a matrózokat elküldted ügyesen. Most szabadítsd ki Gábor mestert s majd Ő megmondja, mi legyen a továbbiakban. – fejeztem be.
Láttam Miki megértette a helyzetet, kiszabadította Gábor kezét a kötéldarabból és várakozva nézett rá először, de mivel még ő is mezítelen volt, így lassan lenézett elé a földre.
Gábor pedig lassan visszahúzta, amit az előbb levetett magáról s úgy helyezkedett, hogy Miki és Pici felé nézzen, de elé a földre. Így ő a szemembe tudott nézni kérdőn. Mi legyen? – kérdezte a szeme tőlem. Én vállat vontam jelezve, hogy tegyen, döntsön, ahogyan jónak látja.
Végre Gábor elmosolyodott, majd odalépett hozzám, leoldozott s mutatta üljek le az ottani székre, majd egy pokróccal betakart, így nem látszott, hogy alatta mezítelen vagyok. Ekkor odafordult Picihez, akit arra utasított, hogy hívja ide a matrózokat. Míg Pici elment azokért Gábor azt mondta Mikinek:
- Ha ideértek, odakötözitek azokat – de mezítelenül – ahol az előbb mi voltunk, úgy, ahogyan mi voltunk s korbácsot a kézbe, utasítod őket egymás elverésére. Erre utasítod Picit is. Ha nagyon eldurvult, akkor leállítod s mind a négyen elmentek, vissza a vitorlásra. A kapitány úrnak meg elmondod, hogy azt üzenjük, várjatok, míg visszamegyünk a hajóra. Megértetted? – kérdezte meg végül Mikit.
- Igen, Uram, így lesz, ahogyan parancsolja. – alázkodott meg Miki Gábor előtt s mikor megjött Pici a két matrózzal jól leszúrta azokat, hogy az előbb – engedély nélkül – be mertek szállni a csapdosásba, s ezért – büntetésül – azt szabta ki rájuk, amit az előbb tettek, de most egymással. – mondta s intett Picinek, aki a kötélvéggel megkötözte azok csuklóit, de szabadon maradhattak, így eltáncolhattak közben a tisztáson, majd kezükbe adta a korbácsokat s intett nekik.
Azok pedig elkezdték csapdosni egymást,majd ez hamar el durvult, így nem sokáig kellett várni az első, jaj kiáltásokra, szitkozódásokra. Ekkor Pici és Miki is beszállt s ütött keményeket az érzékeny helyeikre.
Már szép vörösek voltak, mikor Miki leállította azokat s megparancsolta nekik, hogy menjenek vissza a partra így, ahogyan vannak, s ott várjanak. Nem sokára ők is mentek utánuk, majd vissza a hajóra az üzenettel.
Mikor mindenki elment, s már nem hallatszottak az evezők zaja sem, Gábor odafordult hozzám és azt mondotta:
- Bocsánat, nem akartam ezt így, főleg nem a matróz srácok előtt így lebukni.
- Nem tesz semmit. Ami megtörtént, megtörtént, ezen már nem lehet változtatni. – válaszoltam pikírten.
- Igen, ez így van, de mégis bosszant a dolog. Nem ezzel szerettem volna lezárni ezt a kellemes reggelt. – morogta Gábor.
- Még lesz módunk, hogy újrázzunk, ha Te is így akarod Gábor. Vagy ha Uram így akarja. Csak csettintenie kell s szolga már a lábához is borul szolgálatra készen. – feleltem s hozzátettem még: - Nagyon élveztem, Uram a ma, reggeli kezelését és nagyon remélem lesz még részem benne! Azt gondolom, hogy Uramban is maradtak még ötletek. Majd legközelebb: - Több lesz, s vidám, Isten megáldja, Uram!
- Hát, én is remélem. – csatlakozott Gábor s nekiláttunk elpakolni, majd visszatértünk a vitorlásra már együtt,a másik csónakkal.
(most vége, de még lesz folytatása)