Cs. története VI.

Úgy véltem – és amennyire meg tudtam állapítani, Cs. is osztotta a véleményemet – bemutatkozásnak ennyi éppen megfelelő volt.
Nem, mintha nem folytattam volna szívesen az elkezdett műsort, de ismétlésbe nem akartam keveredni – Cs.-nek meg amúgy is dolga volt.

Az világos volt, hogy a folytatás gondja az én vállamat nyomja, így azonnal hozzá is kezdtem a következő felvonás szervezéséhez.
Szerencsémre egy ismerősöm pár nappal azelőtt éppen elutazott valahová és megkért, hogy nézzek rá időnként a lakására – én pedig jó keresztény módjára feláldoztam magam a barátság oltárán és a jövő szavára hallgatva bevállaltam a feladatot.
A „hol” kérdésére tehát megnyugtató - és a teaháznál jobban hangszigetelt - választ tudtam adni, ám a „mivel” már nehezebb diónak ígérkezett.
Természetesen kínálta magát a válasz: mivelhogy kívánom és ő is engem, - de attól tartottam, ennyi aligha fogja kielégíteni. Arról már nem is szólva, hogy magam is frászt kaptam volna, ha a következő alkalommal is csak kívülről nyalogathatom a lekváros üveget és nem korbácsolhatom meg.

Kezdő voltam, így a felszerelésem a mindösszesen a két tenyeremre korlátozódott, időm pedig, - hála Cs. és Kis Barátom türelmetlenségének - alig volt. Robinson Crusoe-ként álltam a BDSM óceánjának lakatlan szigetén, nem volt más hátra, mint hogy „magad Uram, ha szolgád nincs” saját kezembe vegyem a probléma megoldását.
A cél érdekében minden áldozatot hajlandó voltam meghozni, így hosszas válogatás után a kedvenc derékszíjamat áldoztam fel a mohóság – és a kéjvágy – oltárán.
Szétvágtam a fedő réteget és a bélést, majd hosszában és keresztben is szétvágtam mindkettőt. Így nyolc, megfelelő méretű szíjat kaptam, amit egy karnis rúdjából levágott nyélre – mire nem jó a kifinomult lakáskultúra! – rögzítettem egy egyszerű ragasztó szalaggal.
Olyan jól sikerült a barkácsolás, hogy az eszközt a mai napig a legnagyobb megelégedéssel – a subbie-k nevében nem tudok nyilatkozni – használom.

A kötözéshez elég volt egy egyszerű ruhaszárító kötél, bilincsnek helyett pedig közönséges tépőzárat alkalmaztam. A pálcát egyszerűen levágtam egy bokorról.
Íme, ha vázlatosan is, de készen álltam Cs. igényeinek kielégítésére.

- Sz. utca 5, holnap kilenckor.
- Az korán van.
- Az a Maga baja, húzza fel a vekkert! – ezzel meg is egyeztünk, Cs. a japán vonatok pontosságával érkezett a ház elé másnap reggel.

Úgy éreztem, rém ostobán festek, a vállamon egy kék Metro szatyorral, amiben a barkács-felszerelésemet rejtegettem, de jobb ötletem egyszerűen nem volt.
Azzal vigasztaltam magam, hogy még mindig jobb, mintha csak úgy a kezemben lóbálnám az egész betyárbútort.

Beléptünk a liftbe, belőlem pedig előbújt a páros ujjú patás, – nevezhetjük disznónak, vagy akár ördögnek – két emelet között megállítottam a liftet és a fülke falához nyomtam a meglepett Cs.-t. Tiltakozni azért nem tiltakozott, inkább csak kissé elnyílt ajkakkal, kíváncsian várta a fejleményeket.

Kiszabadítottam a melleit a blúz és a cicifix fogságából és azon nyomban bevetettem a csodafegyvert. Hatott.
Cs. készségesen odakínálta magát erőszakos ujjaimnak. Lélegzete megritkult, megmélyült, a szemét behunyta, így nem látta, ahogy kivettem a két, előre odakészített ruhaszárító csipeszt a szatyor mélyéről. Két mozdulat és a csipeszek a helyükön voltak, látványosan meredezve, mintha csak a mellbimbók meghosszabbításai lennének.
Cs. Behunyt szemmel adta át magát a történéseknek, csak akkor pillantott fel rémülten, amikor a lift enyhe zökkenéssel elindult felfelé.
Reflex-szerűen igazította volna a ruháját, ám én megfogtam a csuklóját és nem engedtem.
- Bíboros! Nem szállhatok ki félmeztelenül a liftből?! (folyt. köv)