Cs. története V.
2011. 06. 18. 14:16 | Megjelent: 955x
Nem tettem hiába! Azok a gyönyörű, formás ajkak azonnal kinyíltak, megmutatva a mögöttük fehérlő hibátlan fogsort, - csak azért, hogy értékelni tudjam, a gyönyörök minő csodálatos kertjébe nyer bebocsátást ez a félszemű balfácán – aztán teljes hosszában magába fogadta. A kéjdorong úgy csusszant be egészen a tövéig, mintha kint soha nem is lett volna.
A kéj talán még soha nem érzett hulláma öntött el. A trükk természetesen nem a befogadásban magában volt, hanem abban a gyönyörűséges nyelvmunkában, amit közben kifejtett.
- Ááááh … óóóó! – ennél artikuláltabb mondanivalóra épp nem futotta.
- Valami baj van, Bíboros? Netán fáj? – kérdezte tettetett együttérzéssel és persze kiengedte ajkai közül a gyönyörökre áhítozó félszeműt.
Őszintén szólva alig tudtam megállni, hogy ne vágjam pofon a nyilvánvaló pimaszkodásért, de tudtam, hogy ennek – még – nincs itt az ideje. Valamit viszont nyilvánvalóan tenni kellett.
- Olyan a foga, mint a fűrész! – jajdultam fel panaszosan. Ebből persze egy szó sem volt igaz, sőt – de ő ezt nem tudhatta, így hirtelen zavarba is jött.
- Bocsánat! – suttogta elpirulva
- Nem tesz semmit, folytassa bátran – próbáltam zordan mondani, de nem bírtam elfojtani a szám sarkában egy kéjes kis mosolyt.
Látni persze nem látta, de a hangomon biztosan megérezte, mert felnézett, egyenesen a szemembe, miközben újfent kéjesen eltüntette a félszeműt, aztán úgy elkezdte bűvölni, hogy már egy valamire való nyögésre sem voltam képes.
Teljes hosszában befogadta, majd kiengedte az ajkai közül és közben minden alkalommal végigsimította azzal a csodálatosan puha, elomló nyelvével. Aztán épp csak résnyire nyitotta azokat a gyönyörű ajkakat és hagyta, hogy a félszemű „utat törjön” magának köztük a gyönyör fészke felé – én pedig az őrület határán egyensúlyoztam minden egyes mozdulatánál.
Valójában nem állt szándékomban, hogy ilyen hamar és ilyen formában fejezzem be az első menetet, de képtelen voltam tenni bármit, csak lebegtem a gyönyör felhőinek hátán.
A következő pillanatban éreztem, itt a vég és némiképp önző módon belemarkoltam a hajába, nehogy véletlenül kiengedje a félszeműt onnan, ahol eddig olyan jól elvolt – ám ez nem is állt szándékában.
Mikor már épp egy nagy levegőt vettem a végső sóhajhoz, amitől – úgy éreztem, - a lelkem is kiszáll a félszeműn keresztül, hirtelen égető fájdalom hasított a legnemesebb részembe. Kis Barátom persze azonnal infarktust kapott és összeesett, ő pedig csak nézett rám, a legkevésbé sem bűnbánó tekintettel.
- Jaj! Megint a fogam! Tényleg olyan, mint a fűrész. Remélem, nem fájt?!
Erre nem lehetett mit mondani. Nem is tudtam volna megszólalni, hanem a hajába markoló bal kezemmel hátra rántottam a fejét, jobbal pedig oda-visszakézből két méretes pofont kentem le neki.
- Befejezed, amit elkezdtél, ribanc, különben megjárod!
Egyébként békés természetű egyén vagyok, de most olyan indulat fűtötte a hangomat, hogy még azt sem kellett megemlítenem, miként is fogja megjárni.
Cs. készségesen újra az ajkai közé vette a félszeműt és addig oboázott rajta, amíg elértük, sőt túl is szárnyaltuk az előbbi csúcsot, ám a végkifejlet ezúttal nem maradt el.
Most rajtam volt a sor, hogy kétségbeesetten harapdáljam az öklömet a hanghatások csillapítása végett – és előadjam a „viharos óceán táncot”.
Olyan hosszan élveztem el, hogy azt hittem, a gerincvelőm is követi a gyerekeket. Lerogytam a párnákra. Cs. mellém bújt és mosolygó szemmel nézett.
- Azt hiszem, mindketten megérdemeltük, amit kaptunk.
Válaszra még mindig nem futotta, csak egy csókot leheltem a még tőlem nedves ajkára. (folyt. köv.)
Hozzászólások (0)