VALLATÓD, BÍRÁD, HÓHÉROD

A Vő gyűlölte az Anyóst, mert tíz év együttélés alatt alattomos intrikáival szétmorzsolta a családot. Gyilkos tekintettel követte az apró termetű, bottal ballagó idős hölgyet, amint az általa kiprovokált veszekedés után romokban heverő családot otthagyva, elégedett mosollyal a saját szobájába vonult.
Másfél éve mindenki más elköltözött (új állások, messzi lakóhelyek), ketten maradtak a tágas házban, rendszeres találkozásukkor a kertben vagy a házban még köszönésig sem jutottak, félre fordított tekintetek keringője a gyűlölet dallamára.
Amíg szóba álltak egymással -többnyire veszekedések okán,- a Vő nem tegezte vissza az Anyóst, harminc évvel idősebb hölggyel nem tegeződött, a mai divattal ellentétben a nagyszüleit sem tegezte vissza, amíg éltek.

Két hét kerülgetés után -véletlenül,- összetalálkoztak a nappaliban:
-Jó estét!- mondta reflexből a Vő. Az Anyós, háttal állva megállt és felcsattant:
-Mi van, megtanultál köszönni nekem?!
-Bocsánat...- mondta kis gondolkodás után a Vő, valami gyerekes jólneveltséggel.
-Van miért bocsánatot kérned!- szembe fordult, tekintete megállította tébláboló férfit:
-Évek óta gyűlölsz és megvetsz és megaláztál a családom előtt!
-Én?!- de benne rekedt a folytatás: „maga mit csinált velem? Ingyenélő, léhűtő alkoholistának nevezett mindenki előtt...”
-Te!- a férfi elé állt, alig ért a válláig:
-De most megszabadulsz tőlem, -inkább fenyegetés volt ez, mint megváltás, - három hétre Hajdúszoboszlóra megyek, Emerencia barátnőmnél fogok lakni, ő meg idejön az én helyemre, úgyis régóta vágyik a Balaton-partra.

A városka egyetlen taxija kivitte az Anyóst az állomásra, egy óra múlva hozta Emerenciát a busz-pályaudvarról:

-Milyen nagy jövés-menés van ma itt!- vigyorgott a taxis, egyre jobb a felhozatal.
A kertkapun belül letette a csomagokat.
-Juliska barátnőm szobájában fogok lakni, a két nagyot oda kell vinni,- hallotta köszönés gyanánt a férfi,- a kisebbet a tetőtérbe.
-Kezét csókolom,- az „elárvult” vő belépett mögötte az előszobába, varázslatosnak érezte az illatfelhőt, mert az anyósa sosem használt parfümöt, tetszett az ápolt, izgalmas boszorkány-feketére festett haj, mert az anyósa rendetlen, ősz hajat viselt, a korát meghazudtoló, csinos alak és az elegáns ruha, mert anyósa többnyire otthonkákat hordott kissé meghajlott testén.
Hogyan lehetnek ők barátnők? A hasonló, kék szem köti őket össze...és még?

-Ez egy vádirat, Juliskám levele rólad,- vett elő bársony köntöse zsebéből egy félbehajtott levélpapírt vacsora után, elfoglalva a legkényelmesebb fotelt.
-Ő vádol engem?! - a férfit kígyómarásként érte a mondat.
-Erről fog szólni a három hét,- Emerencia hengert hajtogatott a levélből,- Juliskám kedvéért rabszolgává teszlek, vallatód, bírád, hóhérod leszek! Gyerünk a tetőtérbe!

A látvány, az illat, a hang, a nőies mozgás láthatatlan láncként húzta a férfit, amint a nő után lépdelt a lépcsőn. Megdöbbent, majd megborzongott, amikor -kinyitva a felcipelt, kisebb bőröndöt,- abban korbácsok, pálcák és számára ismeretlen, baljóslatú eszközök keveredtek. Mestersége címere: utazó kínvallató megbeszélt helyen és időben, megrendelésre?

Hajnalban arra ébredt, hogy Emerencia lerántja róla a takarót:

-Jó reggelt,- köszönt álmosan, kábán és felszisszent, ahogy hátára fordulva felsajdultak az előző esti korbácsolás csíkjai. A selyem pizsamás nő rövid pálcájával megemelte az állát:
-Behozod a kávém a szobámba, aztán meglocsolod a kertet és elugrasz a boltba...
-Ma fél nyolcra kell mennem...
-Majd csipkeded magad!- megpofozgatta pálcával az ágy szélén ülő férfi arcát jó csattanósan:
-Hazafelé a gazdaboltból hozol köteleket és láncokat, a tetőtéri gerendák ideálisak egy kínzókamrához.

Hosszú kötél került a férfi nyakára a lépcső előtt:

- Vágóhídra viszik a marhát! Kínvallatásra a gyanúsítottat! Vesztőhelyre a bűnöst!

Emerencia közelében mindig ott volt a rövidebbik korbács, ha olvasott, a combjaira fektetve moccanatlan, gyilkos kígyóként lapult.. Letette a könyvet, megsimogatta a korbácsot:

-Holnap le kell mosnod a földszinti ablakokat!
-De hát jön Jolika néni...
-Jolika néninek Juliska már felmondott! Minek járjon ide óránként ezerért, amikor van rabszolga, ingyen!- előre dőlt a fotelben, a korbáccsal felemelte az előtte leszegett fejjel térdelő férfi arcát:
-Mostantól nekem adod a fizetésed az utolsó fillérig, rossz nézni, ahogy pazarolsz! Majd könyörögsz, ha megéhezel, itt fogsz porig alázkodni a lábaim előtt!

„Hetvenöt éves, mint az anyósom”, mondogatta magában a vő, amint mezítelen lépkedett kínzója és rabtartója után a lépcsőn, próbálva megszakítani a nagy mágnesességet, ami ellenállhatatlanul vonzotta őt, de szinte erotikus kéjt generált, hogy tehetetlen. „Boszorkány”, ezt is mondta magában: önigazolásnak jó, hiszen a mágiával szemben nincs evilági erő...
Először felöltözve ment fel, de levetett ruhája a földszintre ledobattatott és attól kezdve a földszinten levétettetett.
Attól fogva a kínvallató pontról pontra olvasta a levélbeli vádakat és kicsikarta a beismerő vallomásokat, mint az inkvizítorok, a bírónő ítélkezett, a hóhér „megtette kötelességét”: büntetett a kiszabott kínzásokkal. A szomszéd csak annyit látott: este kilenctől rengeteg gyertyaláng táncol a tetőtérben.

Levelet hozott a postás:
-Juliskám még három hetet marad nálam, én meg itt,- mondta vacsora után Emerencia és ebből a levélből is hengert hajtogatott, régimódi okirattá formálva. Megpaskolta vele az előtte térdelő fogoly és áldozat arcát:
-Használható rabszolgát neveltem belőled...de vannak-e még bűneid?
-Vannak...-suttogta szoros torokkal a vő és az órájára lesett: még csak fél kilenc.