Cs. története I.

Cs.-t egy BDSM oldalon ismertem meg. Egy közös nőismerősünk, nevezzük az egyszerűség kedvéért Verébnek, „hozott össze” vele – azazhogy inkább teremtett alkalmat arra, hogy megismerjem.
A szokásos, enyhén IQ-light csevegést folytattuk a chatszobában, amikor Veréb belépett és szinte még nem is köszönt, de már a monitoromból is folyni kezdett a könny.
- Én egyszerűen képtelen vagyok egy normális BDSM kapcsolatra! – hangzott az angolul „fishing for a compliment” (bókot halászni) című, kegyes hazugságokra épülő társasjáték nyitó mondata Veréb klaviatúrájából.
A kórus – mi tagadás, magam is tagja voltam - persze rögtön rárepült a kínálkozó alkalomra, hiszen ki ne élvezné azt a felemelő pillanatot, amikor úgy érezheti egy embertársánál nagyobbnak, szebbnek, jobbnak, sikeresebbnek magát, hogy közben még a humanitásnak is ad egy nagy kanállal, vigasztalja szegény, elesett leányzót.
- Ugyan! Meglátod, a következő bejön! – a képernyőn valósággal sorjáztak a „Pistike, nincs is neked nagy fejed” típusú mondatok.
Veréb persze fürdőzött a (vélt) népszerűség és együttérzés cocktailjában – és emelte a tétet.
- Nekem soha, semmi sem sikerül! Ráadásul most a munkahelyemen is áll a bál, lehet, hogy ki is fognak rúgni – a monitorból már nem is könny csorgott, hanem vér …
Pár mondaton keresztül még ment körbe a szó hosszú téli estén, aztán megszólalt Cs. is. Nem aprózta el, rögtön a közepébe vágott.
- Veréb! Még egy ilyen nyavalygás és a nyílt utcán nyallak ki!
Döbbent csendről aligha beszélhetünk, hiszen akkoriban a multimédia még úgy volt értendő, hogy az igazán up-to-date IT-freak a monitor tetejére feltette a Sokol rádiót is, ám a különféle testnedvek szivárgása a monitorból azonnal megállt és valahogy senkinek sem akarózott megtörnie a hirtelen beállt szünetet.
Kivéve talán engem, aki azonnal privire hívtam az önjelölt celebet.
- Szia! Richelieu vagyok, csak érdeklődni szeretnék, hogy pontosan hol és mikor lesz az action – és hány orgazmust szánsz Veréb lelki felépülésére? Semmiképp sem szeretnék kimaradni a látványosságból! –biztosan a hihetetlenül szellemes mondataim tették, arra gondolni sem akarok, hogy a hirtelen kommunikációs vákuum játszott volna közre, minden esetre Cs. felvette a fonalat.
- Péntek 11:00, a Blahánál. Az RTL-nek már szóltam, de ha van valami ismerősöd a TV2-nél, az jól jönne.
Hasonlóan emelkedett stílusban políroztuk egy darabig szellemünk glóriáját, aztán feltettem az ötvenezer dolláros kérdést.
- Ezt személyesen kellene megbeszélnünk. Mikor érsz rá? – igazából tizenkilencre próbáltam alsót húzni … és láss csodát, bejött.
- Holnap du. 4-kor végzek a Nyugatinál. Ha akarsz, ott felvehetsz.
Ebben a pillanatban hullott le a fából készült telefonérme, hogy fogalmam sincs, hogy néz ki. Ha valami bányarémet fogtam ki, beneveztem egy el … délutánra.
Biztos, ami biztos, úgy helyezkedtem az autóval, hogy én lássam meg előbb – és ha egy elháríthatatlan természeti katasztrófát (vagy ne adj’ Isten ismerőst!) hívtam ki magam ellen, feltűnés nélkül menekülőre foghassam.
Nem kellett. Ha a nőstény oroszlánnak lenne sörénye, akkor Cs. lenne. (folyt. köv.)