Érdekességek a magyar tó partján (7)

Mindannyian felhördültünk, mert ha az eléri István farkát, bizony nagyot csapott volna és fájdalmasat is. De István talán számított is erre, mert nem csak a farka elé tette a kezét, de ügyesen el is kapta a szíj csatját s a meglepett Picit azzal maga felé rántotta. Kicsit oldalra is lépett, így Pici pont az árbochoz csapódott, de már István a másik oldalon béklyót is vetett a csuklóira s a meg fogott szíjjal kezdte is csapkodni Picit, miközben hozzám fordult:
- Ugye tízet mondott Uram? – kérdezte kajánkodva tőlem s már mérte is ki a tízet Picinek.
- Úgy, ennyit kellett kapnod. – fordult felé s lekapva a béklyót a csuklóiról nyújtotta a szíjat Picinek a csatjával és odaállt, átfogta az árbocot s hátraszólt a meglepett srácnak: - Add csak nyugodtan vissza, meg is toldhatod a szemtelenségemért párral, de ne feledd, hogy meglepetés mindig érheti az emberfiát! 
Pici végre felocsúdott, megfogta a nyújtott szíjcsatot és oldalt lépve meglendítette a szíjat s ütemesen, egyre erősebben csapkodva István testét, kimérte a tízet, majd még megtoldotta először hárommal és utoljára két erőssel, amit meg is húzott a végén. A tizenötödikre már István is felszisszent, de maradt ott, átölelve az árbocot.
Pici is és a többiek is mind rám néztek, újabb parancsot vártak tőlem.
Én azonban csak álltam, álltam s nézelődtem mélán, de nem mozdultam.
Ugyanis kis „videó” pergett a szemem előtt. Mikor az úszásból odaértünk a hajóhoz s sorban feladogattuk az addig kezünkben – a víz felett – hozott csomagjainkat, István vette azokat át s adta tovább társainak. A holdfényben már akkor felfigyeltem a rövid nadrágjával nem takart lábain látszó, fekete, sűrű és szokatlanul igen hosszú szőreire, majd ezeket a szőröket megfigyelhettem a trikójából kilátszó karjain is. Ami végül is megfogott, az a trikóból – a nyakánál – kibukó végtelen sűrű, göndör szőrzuhatag.
Nem titkolom, nem csak Sir, de szőr párti, rajongó vagyok, el tud varázsolni, ha valakinek ilyen van és az még, szép, sűrű, göndör is, pláne ha fekete színű, vagy gesztenyebarna. 
A „videó” utolsó kockái azonban szinte „kimeredtek” s még én is elcsodálkoztam, amit azon láttam: a fanszőrzete látszott egy pillanatra teste takarásából meglátszódva, amikor a korbácsolása során nem takarta a szabad, bal kezével.
Összerezzentem, mert rájöttem, hogy pár perce mindenki engem néz, rám vár. Gyorsan döntöttem:
- Mindenki vissza a hajó elejébe, ahol az előbb voltatok! Csendes beszélgetésben ismerkedjetek meg egymással, míg én is megismerkedem a matrózokkal egyenként, de lent a kabinban. Te maradj, azaz indulj le a kabinba! – szóltam rá Istvánra s mutattam is merre menjen.
Az lassan elfordult az árboctól, eljött előttem, mellettem, de úgy, hogy ahogyan elmegy mellettem, a holdfény reá essen. Követtem a szememmel, míg odaért és lement a kabinba. Én pedig odamentem a kapitányhoz, aki rám nézett, kuncogott és halkan megkérdezte a lement srác után mutatva:
- Rájöttél, hogy mit is láttál, mi volt az a furcsa? – kérdezte meg.
- Igen, azt gondolom, igen, de ez nem zavarja itt a matrózi életben, tevékenységben? – kérdeztem vissza.
- Nem, dehogy is. Elsőre nekem is furcsa volt, a többiekkel azonban már megszoktam, már fel sem tűnik. – válaszolta még mindig nevetve. S hozzátette: - Alaposabb vizsgálat következik?  Van lent világítás is, István megmutatja, de húzzátok be a kabin függönyein, nem kell mindenkinek látnia azt!- figyelmeztetett még.
- Így lesz. – ígértem meg s megkértem: - Foglalkoztasd addig a gyerekeket, ha sokáig elhúzódna! – kértem meg én is őt, szintén nevetve, majd István után mentem.
Lent a kabinban István hanyagul állva várt, szája sarkában kaján mosollyal. (- Majd letörlöm mindjárt azt onnan. – gondoltam) Hangosan csak ezt mondtam:
- Húzd be a függönyöket s csiholj világot! – utasítottam. Majd mikor világos lett, azt figyeltem meg, hogy István úgy állt, hogy a lámpa fénye ne érje a teste középső tájait, s a lógó kezei is éppen oda essenek a farka elé . Nem néztem rá, valamit kerestem a csomagomban. Megtalálva felálltam s megszólaltam:
- A kapitány úrtól tudom, hogy ti is részesei akartok lenni a hajón történteknek, eseményeknek, de nem matrózként, hanem subként, szolgaként, ahhoz pedig orvosi vizsgálaton kell átesnetek! – közöltem vele. Elcsodálkozott s megjegyezte:
- Minden évben kell nekünk orvosi igazolás, hogy matrózként szolgálhassunk tovább, az nem elég? – szólalt meg kétkedőn.
- Nem, nem bizony. Az egy másik vizsgálat s ez is! Más szempontokból vizsgálnak itt, alkalmasságot. – szögeztem le s folytattam: - Akarsz szolgálni subként, vagy sem? Ha nem, még kiszállhatsz. Most.
- Kiszállhatok? Hol s hogyan? – rökönyödött meg István ezt hallva. – Azt gondoltam…- kezdte, de leállítottam:
- Nem neked kell gondolkodni! Arra itt vagyunk, a kapitány úrral, mi ketten! – szóltam szigorúan rá. Megismételtem a kérdésemet: - Akarsz szolgálni subként, vagy sem most a hajón?
István látszott meglepődött s kicsit hezitált, majd halkan annyit mondott:
- Igen, természetesen, ilyen buliból a világ minden kincsért sem maradnék ki, bármit megadnék, megtennék, hogy maradhassak.
- Bármit? – kérdeztem meg évődve tőle s szúrósan rá néztem a válaszát várva.
- Igen, bármit. – vágta rá, újra István.
- Rendben, akkor jöhet a vizsgálat, s ha megfelelsz, akkor elmondom, mit kell tenned! Állj egyenesen, húz ki magadat, kezeidet tett a tarkódra, de előtte a jobb csuklódat nyújtsd ide! – kezdtem. Megszámoltam a pulzusát, majd utasítottam, guggoljon le, majd fel tízszer s újra megmértem a pulzusát, majd feltetettem a kezeit a tarkóira s a stetoscoppal meghallgattam a szívverést, a tüdejét. Majd a nyakamba tettem a stetoszcopot s végig tapogattam a bordáit, oldalát, váll-gödrét, nyaki ereit s mögé lépve a kiálló lapocka csontjait és a fenék-medence csontjait is, majd rácsaptam a popójára: - Ülj oda le, lazán a lábaid s megnézem a reflexeidet is! – mondtam s rácsaptam a térdére, figyelve a reakcióit. – Ez is rendben, állj fel! Majd megismételtem a parancsomat is hangsúlyosan:- Állj fel!
István tétován felállt, ott ácsorgott lomhán előttem, lógatta kezeit maga mellett s nem tudta mit tegyen. Hagytam egy ideig, mindenhova néztem, de a farkára és környékre véletlenül sem. Végre újra szóltam: - Azt parancsoltam állj fel! Nem? – néztem rá. – Neked így áll? 
Ekkor jött rá, mi is volt a parancsom, elszégyellte magát, gyorsan kis terpeszbe állt s már kézimunkázott is magán, húzkodva a farkát gyors ütemben. –Nem kell elmenni, csak felállítani! – hangsúlyoztam ki. István már megkönnyebbülten nevetett, de még húzott párat magán. – Így már jó? – kérdezte kajánul lenézve a farkára, ami már kilátszott az ottani „bokorból”, ahogy vérrel megtelten, előre állt, meredt. – Igen, így jó, de állj nagyobb terpeszbe állj, mert a golyóidat is meg kell vizsgálnom, tapogatnom! – mondtam s alaposan megmogyoróztam azokat. S ha már ott járt a kezem, végighúztam, tapogattam a farka tövénél lévő, rattanszerű szőr bokrot is. A szemem sarkából láttam István kuncog magában ezt érezve.
Én megkérdeztem: - Ez a bokor nem zavar itt a matróz szolgálatodban? – Nem, eddig még nem. – felelte huncutul István. – Ez jó, de sajna a másik szolgálatban, ami rád várna, abban zavaró! S mivel az előbb azt mondtad, semmi pénzért ezt nem hagynád ki s bármit megadnál, megtennél, hogy maradhass, így azt kérem, távolítsd el ezt a bozontot ott, most! – szóltam rá.
(folyt. köv.)