Érdekességek a magyar tó partján (6)

A kaptány utasítására mi, akik most érkeztünk a hajóra a kezünkben tartott cuccainkat levittük a kabinba, ott elhelyeztük azokat, majd visszatértünk a fedélzetre, ahol a hajó matrózaival együtt felsorakoztunk a kapitány előtt. Az végig nézett minket, rajtunk, majd szeme megakadt rajtam. Magához intett s a többieket elküldte a hajó elejébe, így kettesben maradtunk:
- Jól látom, remélem, hogy Te vagy, bocsánat Ön, itt a Mester, a Dom, akinek a parancsait a többiek várják, lesik s iparkodnak azonnal teljesíteni is? – kezdte a kapitány s hozzátette: - Bár én vagyok a hajó kapitánya, de átadom a parancsolás jogát Önnek. Még matrózaim felett is. Meg kell jegyeznem, alig bírtak magukkal, mikor megtudták milyen különleges alkalomra bérelték ki a hajónkat, két napra.
- Igen, kapitány úr, jól látja. Tudja gyakorlott dom, mester vagyok, s éppen itt nyaralok a közelben s akárcsak Önök, Miki is kapott az alkalmon, hogy szolgálhasson ő is s beszervezett társai, hárman.
- Rendben, tegye csak, amit eltervezett, de megkérdezhetem, volt már vitorlás hajón, nem utasként? – érdeklődött a kapitány.
- Igen, természetesen. 25 m2-ig van vitorlásvezetői engedélyem is, de annak az orvosija már lejárt. Nem újíttattam még meg, nem kellett. Miért kérdezi Uram? – fordultam érdeklődve felé.
- Ha lehetne erre nem most, de holnap válaszolnék, viszont most látom valamit elfelejtettem, mivel maguk úszva jöttek a hajóra, vizes a fürdőnadrágjuk, le kellene cserélni azt, meg ne fázzanak! Vagy ezt már hagyjam Magára? Levezényli? – nézett huncut szemmel rám a kapitány.
- Igen, Uram, ha lehet, én megteszem, de azért megkérdezhetem, hogy így, sötétedés után, este-éjjel, kint a vízen, nem gond, ha egy páran, vagy szinte mindenki mez-telenül, azaz mezítelenül lesz? – kérdeztem vissza.
- Ne zavartassa ezzel Magát, nyugodtan, s az se zavarja, ha nem nézek félre!  - felelte nevetve a kapitány.
- Csak nem fogja megnézni, ahelyett, hogy el- nézné?  - cukkoltam én is őt.
- De mennyire, hogy megnézem, ki nem hagynám a világ minden kincséért sem! – nevetett s intett, hogy most a hajót figyeli majd. Ezzel véget ért a beszélgetésünk.
Odaszóltam a hajó elején csevegőknek, hogy jöjjenek vissza az előbbi helyükre, s nyomatékosítottam is kézmozdulatommal. A mieink indultak is vissza, de a károm matróz még tétovázott, mire a kapitányuk rájuk dörrent:
- Átadtam a parancsnokolás jogát az Úrnak, tehát tegyétek, amit parancsol, mintha én mondanám! Megértve? – szólt a kapitány parancsa.
- Igenis, kapitány úr! – válaszolták azok egyszerre s már álltak is az enyémek mellé.
- Akkor most mindenki azonos elbírálás alá fog esni addig, míg itt tartózkodunk a hajón. Ezért egyformának is kell lennie a viseletnek is. Tehát, rajta, tegyétek meg! – utasítottam őket.
Az enyémek közül Miki, Ali és Andor azonnal kapták is le nagy boldogan a vizes fürdőgatyájukat, amiket az egyik oldalsó kötélre teregettek fel, de a matrózok csak álltak s bámulták őket, akárcsak Pici is.
Végre Picinek is derengett mit kell tennie, így utolsónak ő is levetette a fürdőgatyáját és felteregette a kötélre.
Én álltam csak, karba tett kézzel, de dühösen nézve s felhördültem:
- Mit mondtam, milyen parancsot adtam? – néztem Mikire, aki előrébb lépett, oldalra nézett, a matrózokra, a csak ennyit mondott:
- Uram! Azok még nem értik, hogy a parancs mindenkinek szól. Ali kaphatna egy fenekelőt s mindjárt beléjük verhetné a fenekükön át, amit a fülük nem hall meg. 
- Nem rossz ötlet. Ali hozd a szélesebbet fel! Iparkodj! – parancsoltam meg s közben a matrózok elé léptem:
- Te ki vagy? Neved? – mutattam rá az elsőre,az volt a legkisebb.
- Uram, István vagyok. - felelte az.
- S Te? – mutattam a másodikra.
- Én, Uram, János vagyok. – mondta a sötétebb bőrű srác, aki jó fejjel magasabb volt.
- S Te? – mutattam a harmadikra, aki a legmagasabb volt, de kisebb Andornál:
- Az én nevem Zsolt. – felelte az, de hozzátette:- Vitorlamester vagyok Uram.
- Helyes, akkor te vagy a rangidős. Így előre lépj! Mindent ledobsz magadról és odalépsz az árbochoz, átöleled azt, s nem mozdulsz, míg engedélyt nem adok arra! Megértve? – néztem rá szúrósan.
Az kicsit értetlenkedve nézett a kapitánya felé, de az nem nézett rá, így döntött, lassan áthúzta a csíkos, matróztrikóját a feje fölött, ledobta a fedélzetre a lába mellé, majd kinyitotta és kihúzta a rövidnadrágjából a derékszíját, amit a trikójára dobott. Kicsit mozgatta a lábait s a testét, így a rövidnadrágja lassan lecsúszott róla a fedélzetre. De közben már a kezeit a farka elé kapta s kis totojázás után, odalépett a hajóárbochoz, odanyomta a farkincáját ahhoz s átölelte a kezeivel az árbocot.
Erre ért oda Ali, aki hozzám lépett s a fülembe súgta:
- Uram, nem találom, amiért küldtél. 
- Nem gond. Ott egy szíj a földön, vedd fel s tízet mérj a popójára, mint otthon tetted! – utasítottam Alit s az árbocot ölelő Zsoltra mutattam.
- Igenis, Uram, teszem. – felelte az s felvéve a szíjat, a csatot fogva, már mérte is ki a tízet Zsoltnak.
- Most János jön! – feleltem, mutattam Jánosra és Alira is. János már lépett is ki a gatyájából, húzta le a fején át a trikóját és szinte lengetve az amúgy is lengő farkát, lépett az árbochoz, ölelte azt át.
- Ő is tízet kapjon! – utasítottam Alit, aki nem teketóriázott, hanem hamar ki is mérte az adagját Jánosnak is.
Az utolsónak István maradt, aki a három matróz közül a legkisebb volt, alig magasabb Picinél, így Ali a derékszíjat Picinek nyújtotta, aki átvette s már karon is ragadta Istvánt, miközben rászólt:
- Ne habozz! Gyerünk mindennel le! Mert, ha késlekedsz, akkor én fürgébb leszek s elfelejtek számolni, s esetleg többet kapsz. – helyezte kilátásba Istvánnak.
Az persze csak azért sem hagyta magát sürgetni, hanem szép, lassan, komótosan vette csak le a trikóját, de még össze is hajtogatta, mielőtt letette a fedélzetre. Majd lassan, óvatosan, szinte küszködve oldotta csak meg a kötelet, ami a gatyáját tartotta a derekán, de mikor le akart csúszni róla, megfogta a két kezével a két oldalán. Lassan engedte csak le a teste mellett, de gondja volt rá, hogy a már ágaskodó farkán ne emelje át, hanem azon fennakadjon. Dünnyögött valamit, majd lassan visszahúzta a gatyáját, elől átemelte a farkán s úgy engedte szintén lassan le. Kilépett belőle, majd az egyik lábával felemelte, kézbe vette, összehajtogatta s lehajolva, fenekét felénk fordítva, tette le a deckre. Lassan felállt, visszafordult felénk, húzott párat a farkán, kéjesen, majd kecsesen elindult az árboc felé, ott is felénk fordult, húzkodta a farkát, majd mivel még mindig nem fordult az árboc felé, Pici megdühödött. Meglendítette a nadrágszíjat, de most a szíj végét fogta s a csattal odacsapott István farkához.
Mindannyian felhördültünk, mert ha az eléri István farkát, bizony nagyot csapott volna és fájdalmasat is. De István talán számított is erre, mert nem csak a farka elé tette a kezét, de ügyesen el is kapta a szíj csatját s a meglepett Picit azzal maga felé rántotta. Kicsit oldalra is lépett, így Pici pont az árbochoz csapódott, de már István a másik oldalon béklyót is vetett a csuklóira s a megfogott szíjjal kezdte is csapkodni Picit, miközben hozzám fordult:
(folyt. köv.)