A cédulás módszer (3. rész)

„Sétálunk egy kicsit.”

Azzal kinyitotta ketrecem ajtaját, és fölkötött rám egy pórázt. Megragadva a póráz kötelét, vezetni kezdett, ki egyenesen a konyhába. Ott rám szólt:

„Ül.”

Én pedig a négylábú helyzetből fölegyenesedve, térdeimet a földnek vetve fölültem.
Ebben a pózban néztem végig, ahogyan gazdám alaposan befalatozik. Szendvicseket készített, és sörrel öblítette le. Szépen, komótosan eszegetett, szemlátomást egyáltalán nem vette tudomásul, hogy ott vagyok a közelében. Amikor végzett, elmosogatta a tányért és a poharat, majd hozzám fordult.

„Szeretnél enni?”

„Igen.”

Gazdám hatalmas pofont kevert le.

„Milyen válasz ez? Helyesen ezt úgy mondják: igenis, gazdám.”

„Igenis, Gazdám.”

Száraz kis kenyérszeleteket vett elő, földobta a levegőbe, és a számmal el kellett kapnom őket. A játék viszonylag hosszan tartott, hiszen elég sok kis darabka kenyér volt gazdámnál tartalékban. Kissé ki is merültem a játékban.

„Szeretnél inni is, ugye?”

„Igenis, Gazdám.”

Ekkor váratlanul megsimogatta a buksimat.

„Látod, tudod te, hogyan kell helyesen válaszolni. Be fogsz tanulni te, úgy érzem.”

Meghatódtam eddig nem tapasztalt gyöngédségétől.

A konyhapolcról elővett egy kutyatál szerű mély edényt, és elém rakta a földre.

„Most elkészítem az italodat.”

Azzal a tál fölé állt, kigombolta a nadrágját, elővette a farkát, és egyenletes sugárban a tálba irányította pisijét. A tál csaknem teljesen megtelt, amikor abbahagyta a vizelést. Ekkor visszagombolkozott, és így szólt.

„Tessék, lefetyeld föl, mire visszajövök. Nem szeretném látni, hogy a kutyám nem értékeli gazdája italát.”

Azzal visszament a szobájába.

Nagy gondban éreztem magam, hiszen még sosem kóstoltam pisit, és az is riadalommal töltött el, hogy miként fogok ennyit föllefetyelni. Mindenesetre nekiláttam. Az „ital” íze pocsék volt, de tudtam, hogy kötelességem fölinni az egészet. Nagyon lassan, és nagyon nehezen ment.

Gazdám mintegy tíz perc múlva érkezhetett vissza (megszűnt ekkor már a rendes időérzékem), és akkor még a tál több mint félig tele volt.

„Mit látok, te hálátlan kutya?”

És rásózott egy hatalmasat a pofámra. Aztán még egyet. És még egyet. És még ki tudja hányat.

„Nem ittad meg gazdád ajándékát?”

„Azt tudod ugye, hogy ezért kemény büntetést kapsz?”

„Igenis, Gazdám.”

Azzal belenyomta egész arcomat a tálba, majd még mindig fejemen a tállal fölegyenesített, hogy az egész rámfolyjon, és egész testemet átjárja a vizelet erős illata.

„Undorító mocskot csináltál a konyhámban, te kutya. Mit gondolsz, mit érdemelsz ezért?”

„Nem tudom, Gazdám” – szóltam remegve.

„Először is fürödjél le, hogy ne bűzölögj itt nekem, és most föl a padlót, aztán megkapod azt, amit érdemelsz. Kapsz húsz percet, hogy megcsináld.”

(Folytatása következik.)