A cédulás módszer (2. rész)

Természetesen elküldtem a képem a levélírónak, amire ő is elküldte a magáét. Emlékeztem a srácra, pedig ebben az időszakban már eléggé random rejtegettem el a cédulákat, egyre kevésbé voltam válogatós, és egyre inkább csak a kíváncsiság hajtott, hogy kiszemeltjeimből valamiféle választ zsaroljak ki. Ekkor már igazából nem is a pozitív választ vártam, csak az akármilyet, szóval a kalandot, az újat, az izgatót.

Ez a srác is persze bejövős volt, de láttam valami furcsát a szemében, amit nem egészen tudtam mire vélni. Egyébként egészen átlagosnak tűnt, középmagas termet, rövid, barna haj. Mennyi lehetett? Talán harminc fölött már. Szóval nem is srác volt, hanem férfi, de valami kisfiús beütéssel, bájjal, mosollyal.

Megadta a címét, és gyorsan megegyeztünk egy időpontban.

Egy régi bérházban lakott valahol a belvárosban. Sokkal hamarabb ott voltam már a helyszínen, így volt időm körülszaglászni a környéket. Aztán pontban a megbeszélt időpontban fölcsöngettem a kaputelefonon.
„Gyere be, fiú.”

Ez volt a válasz. Kissé fura volt, de abban a helyzetben nem igazán lepődtem meg semmi furaságon.

Tudtam, hogy ötödik emelet, szóval a legfölső szint, de nem akartam lifttel menni, túl izgatott voltam ehhez.

Szóval kissé már kifulladva értem föl a lépcsőn, és valamelyest lihegtem, amikor becsöngettem.

Ugyanaz az arc nyitott ajtót, mint amelyet a képen (és a villamoson) már láttam.

Aztán, ahogy beléptem, egészen különös mondat hangzott el.

„Vetkőzz le.”

Elkezdtem hebegni:

„Ööö… most? És itt?”

Úgy csapott meg a válasz, mintha pofont kaptam volna.

„Igen, azt mondtam, hogy most és itt. Azonnal. Vagy pedig távozz a lakásomból.”
Hát jó. Levettem az ingem és a nadrágom, és letettem őket az ajtó mellett a földre, majd házigazdámra néztem.

„Tovább.”

Levettem mindent. Teljesen meztelenül álltam előtte.

„Térdre!”

Ekkor már nem volt bennem bizonytalanság, úgy éreztem, kezd fölolvadni az akaratom egy nagyobb erő hatására.

Letérdeltem.

„Gyere utánam a szobába!”

Négykézláb utána másztam.

„Neked mostantól az a neved, hogy Szarcsicska, és ott lesz a helyed.”

Gazdám egy ketrecre mutatott a szoba sarkában, melynek ajtaja nyitva volt.

Tudtam, hogy oda kell mennem, és bemásznom. Alig fértem el, és kinyújtózni egyáltalán nem tudtam, kutyaként a térdemen összehúzódva kellett a fémrácsok között kuporognom.

Gazdám ekkor rám zárta kulccsal a ketrec ajtaját.

„Majd kijöhetsz, ha megengedem. Én most egy darabig nem érek rá Szarcsicskával foglalkozni.”

Azzal bekapcsolta a tévét, ledőlt a kanapéra, és elkezdett nézni az adást. Én meg csak kuporogtam a ketrecben, és nézegettem, ahogyan gazdám tévét néz. Legalább másfél-két órán át tarthatott ez így. Aztán gazdám egyszercsak kikapcsolta a tévét és kinyújtózott.

„Szarcsicska!”

Odafüleltem kutyaarcommal.

(Folytatása következik.)