A cédulás módszer (1. rész)

Nem is tudom, hogyan találtam ki. Talán olvastam róla valahol, hogy vannak helyek, ahol így ismerkednek az emberek. Talán tényleg csak képzelegtem róla, mígnem aztán a tettek mezejére léptem. Egy biztos: csak hosszú előzetes felkészülés után mertem belevágni.
Először is egy külön erre a célra létrehozott postafiókot nyitottam, majd kitaláltam a cetli szövegét. Ez utóbbin nagyon sokat agyaltam. Sok változatot kitöröltem, mire eljutottam a véglegesig, amely egészen pontosan így hangzott:
„Te egy igazán szép és vonzó férfi vagy. Ahogyan megláttalak, azonnal a közeledben szerettem volna lenni. Én egy meleg srác vagyok. Ha kicsit is érdekellek, bátran írj erre az ímélcímre. Ott küldök majd képet is magamról.” A kis szöveget a keresztnevemmel zártam.
De persze nem ez volt az igazán hosszadalmas folyamat, hanem az, hogy rávegyem magam a módszer kipróbálására. Ez tényleg szó szerint hónapokig tartott. Sokat gondolkodtam rajta, hogy miként lehetne megközelíteni a kiszemelt „áldozatot”. Hová csusszantsam be a papírkát, hogy észrevétlen maradjak. A farzsebbe? A táska egy kis zsebébe? De hát hogyan is maradhat az ilyesmi észrevétlen? Mert az még hagyján, hogy neki észrevétlen marad: de hogy egy nagy tömegben senkinek se tűnjön föl?
Hónapokon át tervezgettem; figyelgettem a férfiak zsebeit. Először elképzelni próbáltam a helyzetet. Nyilván először a közelükbe kell settenkednem. Az rögtön világos volt, hogy a cetlit mindig a markomban kell tartanom. Az első hetek lámpaláza után egyre magabiztosabban lopakodtam a vonzónak tűnő srácok, fiúk, férfiak közelébe. De azt még mindig nem találtam ki, hogy miként maradjak észrevétlen, amikor elhelyezem a cédulát. Végül ezt is kitaláltam. Olyankor fogom ezt megtenni, amikor a busz, villamos apróbb-nagyobb fékezése miatt eleve is összeakadna a testünk, mintegy véletlenül. És akkor, az elnézést kéréssel a figyelmet elterelve, egyetlen gyors mozdulattal a farzsebbe csúsztatom a cetlit.
Kidolgoztam hát a módszert, de az első éles próba előtt rettenetesre nőtt a lámpaláz. Rájöttem, hogy sokszor nem is állnak föl a kiszemeltek; ilyenkor tovább kell utaznom velük. Aztán egy túlzsúfolt négyes-hatoson tettem meg az első éles próbát. És sikerült! A cetli eljutott a farzsebbe, és úgy tűnt, senki sem vette észre a csempészést.
Egész nap vártam a levelet, de persze nem jött semmi. Vártam tovább, egy napot, kettőt, hetet. No igen, gondoltam, akkora szerencsével nem számolhattam, hogy egyből az első férfi visszaír. Folytattam hát a „vadászatot”. A begyakorolt technikával ez már gyerekjáték volt. A következő héten legalább tizenöt hasonló cetlit szórtam szét vonzó férfiak farzsebébe.
A második hét harmadik napján jött az első levél. Hihetetlen izgalommal nyitottam meg. De gyorsan lekókadtam. Emlékszem a szövegre pontosan: „Menj az anyádba rohadt mocskos ....., másokkal szórakozz!” (Bizonyára nem sejtette, hogy másokkal is szórakozom…)
A következő hónapokban kaptam még pár hasonló levelet (nem nagyon sokat), de pozitív vagy biztató visszajelzést egyet sem. Hanem aztán egyszer, amikor már magam is éppen kezdtem föladni, és ráeszmélni, hogy talán mégsem ez az üdvözítő módszer a pártalálásra, kaptam egy ilyen levelet:
„Érdekelsz engem, te fiú. Képváltás után szívesen fogadlak magamnál.”
Százötvenet kalapált a szívem, amikor ezt olvastam.

(Folytatása következik.)