Érdekességek a magyar tó partján (4)

Pici észre is vette, hogy csodáljuk, így lassan, kecsesen forogni kezdett előttünk. Én pedig az előbb még pityergőt megdicsértem:
- Látod, tudsz Te, ha akarsz! Ez szép volt. Kellően erotikus is volt– hallotta tőlem, majd folytattam:
- Most te kapsz Alitól büntetést…., vagy mástól akarnád? – néztem rá kérdőn. Pici elmosolyodott és csak annyit mondott:
- Ha lehet s nem tilos, akkor én az első hiriget a Mestertől szeretném kapni s később mást is…  - somolygott Pici.
- Semmi akadálya, hogy tőlem kapd. – feleltem s mutattam az asztalra.
Pici megértette, maga is odaállt, mint az előbb Andor, de hiába próbált ráhasalni, nem sikerült, mert rövid volt a lába, nem érte fel az asztal lapját. Így intésemre – Ali és Andor felemelte - ráhasaltatta az asztalra, miközben a széttárt karjai végén a kezei, éppen csak elérték az asztal szélét, de a lábai már nem értek földet.
Így Andor kért Mikitől kötelet s szétterpesztett lábakkal odakötözte az asztal lábaihoz a bokáit. Majd hátrébb lépve megcsodálta a szép, arányos testét, ahogyan ott kifektetve látta s elmosolyodott. Miközben visszalépett az asztalhoz, két kezével megfogta Pici oldalain a testét, kicsit megemelte, elemelte az asztaltól, amennyire tudta, s alá nyúlva, a hasa alól, kihúzta és az asztallap alá, pontosabban mellé igazította a merev farkát.
Pici felszisszent e művelet alatt, de csak egy kicsit. Andor nevetett s megjegyezte:
- Így jobb. A Mester csapásait így kétszeresen fogod érezni. A csinos popódon, de az utóhatását a farkadon is.  - közölte Picivel.
- Akkor jó. – bólintott az és rám nézett.
Meg is kapta a 2 x 10-et, de természetesen nem teljes erőből a fa paskolóval, de azért fokozatosan erősödve s az utolsókat mindig elhúzva is.
Pici becsületére legyen mondva, még csak nem is sziszegett közben, bár akik vele szemben álltak, látták, hogy nagyon szorítania kellett ehhez a száját.
- Akkor a bevezetőn túl vagyunk. – jelentettem ki s mivel Andor már el akarta kezdeni Picit feloldani, leintettem s újra szóltam még:
- Ott még nem tartunk! Maradjon így s ott! – kezdtem. – Vagy nektek nem tetszik, így, kitárulkozva az asztalon? – néztem rájuk.
- De, igen, nagyon is! – kiabálták szinte egyszerre s odalépve meg is simogatták egymás után a szépen dudorodó, s kissé pirossá vált popóit.
- Ki kezdi? – néztem rájuk, s míg tanakodtak, Ali már lépett is elő.
- Én! – jelentette ki – ha lehet persze. – tette hozzá, engedélyemre várva.
Pici kissé hátranézett s halkan megszólalt:
- Nem lehetne elsőre kisebb mérettel kezdeni s úgy fokozni a méretet? – rebegte halkan. – Volt már bennem ilyen nagy és vastag is, de jobb lenne fokozatosan. – indokolta meg óhaját.
- Akkor ki legyen az? – kérdeztem s nézegettem a rendelkezésre állókat. 
Meg kellett állapítanom, hogy talán Mikié a legkisebb, pontosabban a legvékonyabb, de nem a legrövidebb is egyben Aliéhoz képest. Andoré már Mikiénél rövidebb, de vastagabb volt, persze nem Ali mérete . Pici érdeklődve nézelődött, szemmel hasonlítgatta az egymás mellett állókét, majd huncutul felnevetett s megszólalt:
- Újabb büntetést is vállalok, hiszen úgy is így vagyok, kifeszítve, büntetésre előkészítve, de meg kell jegyeznem – ha szabad – hogy nem látom a teljes választékot!  - szólt sejtelmesen végre.
Mindenki megrökönyödve nézett rá, Miki meg is jegyezte:
- Miért, kiét, melyikünkét nem látod? Vagy vak vagy, netán tán? – cukkolta Picit, aki nem szólt, csak húzkodta a vállait, amennyire bírta.
Én már megértettem Pici szándékát, de nem adtam jelét. (- Mondja, jelentse is ki, ha meri. – gondoltam.)
A többiek cukkolták Picit, orra elé dugták a sajátjukét és bíztatták a választásra, miközben dicsérték a saját „portékájukat”.
Jó ideig eltartott, mire leesett nekik, mit is akar, mire akar célozni Pici.
Akkor végre mindenki elhallgatott és már Picivel együtt, s rám nézett. Várták, mit döntök.
Én meg vissza rájuk néztem, szinte csodálkozva, majd megszólalva megkérdeztem:
- Nem láttatok még fehér, Mester-embert?  Hogy így bámultok rám, vagy…?
- Nem, dehogyis nem, Uram! – hallottam tőlük egyszerre, de egyik sem merte hozzátenni, hogy mi az ábra, mire várnak.
Én jót nevettem magamban, de kifelé komoly képet vágtam, sőt egyre dühösebb lettem.
- Nyögjétek már ki, hogy mi van! Vagy megpálcázok mindenkit! – dörrentem rájuk.
Vére Pici nem bírta tovább a feszültséget, vagy nem akarta, hogy most mással foglalkozzam, pálcázás gyanánt, ezért inkább maga szólalt meg:
- Bocsánat Uram, nem merik elmondani, pedig mindenki arra gondol – szerintem – hogy ….. öööööö….. Uramat, vagy is Uramét nem láttuk még, így nem lehet addig eldönteni a méret-vitát. – nyögte ki végre Pici.
Mindenki felsóhajtott, hogy végre, de én nem akartam érteni, amit mondott Pici. Értetlenkedtem tovább:
- Hogy mondod? Mit is mondasz? – kezdtem, majd folytattam:
- Csak nem azt képzeled kicsi, butuska fejeddel, hogy én is beszállok a mérettel kapcsolatos viadalba? Mit nem képzelsz még?
- Mondottam Uram, büntess meg, ha rászolgáltam. – siettetett Pici.
- Meg is kapod a büntetésedet, később, tőlem, de előtte mást is kapsz, még!  - ültettem el benne a reményt.
Pici felderült s reménykedve nézett rám.
Én elmentem a táskámhoz, ott matattam abban, majd valamit a kezembe vettem, markomban tartva léptem vissza hozzájuk.
- Ez pont jó lesz erre a célra! – jelentettem ki, de még a markomban tartottam azt.
- Ez kisebb, vagyis rövidebb Aliénál, s az átmérője is kisebb még, de azért ha akarom, még Aliénál is nagyobb, hosszabb és vastagabb lehet! És még van valami, amit tud, amit Ali, vagy Alié nem! – jelentettem ki sejtelmesen. Majd Picihez fordultam:
- Az előbb azt kérted, hogy én büntesselek meg, fenekeljelek el s hozzátetted: „… mást is.!” Legyen!
- Most megkapod, de nem úgy, ahogyan képzelted, vagy vágytál rá.   - szóltam.
- Ja, és csak Te kapod, látod, egyelőre más nem! – fejeztem be, majd Mikihez fordultam:
- Remélem, van másik szobád, de ha nincs, akkor menjetek ki, a konyhába, s ott maradtok, míg nem hívlak Titeket! Megértve? A lo mars! – utasítottam őket s mutattam kifelé a szobából.
Mikor kimasíroztak, egymás után, kelletlenül s kissé duzzogva, becsuktam utánuk az ajtót és visszaléptem Picihez. Miközben beszéltem hozzá, az egyik kezemmel – önkéntelenül – simogattam a feszes, szép popóit.
(folyt. köv.)