Előadás 2

Az előadást átbeszéltük, valóban ráment az estém meg a délelőttöm, hogy kész legyen. Elég sokat kutakodtam a neten, hogy a ppt látványossá váljon, de ne legyen egyértelmű, hogy én csináltam meg neki. Biztos, hogy jelest fog kapni, ha elég magabiztosan adja elő. Pár oldalnyi jegyzetet is mellékeltem hozzá. Korábban feljebb tekertem a termosztátot, hogy melege legyen. Le is vetette a vastag pulcsiját, a vékony pólóban kirajzolódott kissé duci alakja.
- Köszönöm Zoli, hogy megcsináltad. Leharapta volna Zeller a fejem és megbuktat, ha nem adok elő valamit.
- Ja, ráadásul ez csúszós tárgy…
Adtam alá a lovát.
- Igen.
Félrekapta a pillantását, megint szégyellte magát.
- Felelőtlen voltál, Emma.
- Tudom – halkan mondta, felhúzott vállakkal.
- Legszívesebben elfenekelnélek, mint egy gyereket. Talán akkor megtanulnád, hogy ne hagyj mindent az utolsó pillanatra!
A szemembe nézett, a szigorú tekintetemtől lehajtotta a fejét.
- Megérdemelném.
- Akkor mire vársz? Ott az asztal hajolj rá!
Hitetlenkedő pillantást vetett rám, aztán az asztalra, amit előrelátóan rendbe tettem. Kérlelhetetlenül néztem őt, a csend megfeszült közöttünk. Felállt és az asztalra hajolt.
- Fogd meg a peremét!
- Igen, Zoli.
Hallottam a szapora légzésén mennyire ideges. Mögé léptem és a fenekére tettem a kezem. Összerezzent. Ruhán keresztül nem sokat érezhetett, így jó nagyokat sóztam a seggére. A hat ütés nem volt sok, mégis lehajtott fejjel állt fel utána, nem mert rám nézni. Megfogtam az állát és felemeltem az arcát. Könnyektől csillogott a szeme.
- Remélem tanultál belőle.
Alig hallhatóan igent motyogott.
- Van még beadandó vagy előadás, amit még nem csináltál meg?
- Van.
- Mikorra kellenek?
- Szerda és péntek.
- Nekikezdtél?
- Hát…
- Mit gondoltál befűzöl valakit, aki megcsinálja neked?
Megrázta a fejét.
- Told le a nadrágod, és hajolj vissza.
Felhorgadt benne a dac. Láttam rajta, szigorú maradt a tekintetem.
- Nem tolom.
- Hány oldalnak is kell lenni a beadandódnak?
- Tíz.
- A másik előadás hossza?
- Húsz perc.
Hümmögve leültem az olvasófotelembe. Megtörölte a szemét és ő is leült. Nem fájhatott annyira neki a fenekelés, mert mindenféle nyögés nélkül ment a dolog. A papírokat rendezgette össze, nagy elánnal pakolt.
- Sok sikert majd a beadandókhoz.
- Köszönöm.
Felállt, én is álltam, hogy kikísérjem.
- Miért hanyagolod a feladataid, Emma? Eddig nem voltál ilyen.
Megtorpant és ledobta a mappáját a kanapéra. Lépett kettőt felém, hogy alig volt pár centire tőlem. Meglepett a reakciója.
- Tényleg tudni akarod?
- Igen, azért kérdeztem.
- Másfél hónapja meghalt az apám, és így anya nem tud támogatni. Éjszakánként egy raktárban pakolok, hogy legyen pénzem arra a kibaszott albérletre és kajára! Alig alszom és még ilyen nyomorult szarokkal is zaklatnak, mint beadandók meg előadások. Ráadásul lehet, hogy be se tudom fejezni az egyetemet, mert nem elég, hogy nekem nincs túl sok pénzem, de még anyámat is támogatnom kellene, mert rokkant, és a rokkantsági támogatás semmit nem ér, abból akár éhen is halhat!
Lihegve, meredt rám, az utolsó két mondatot egy levegővel mondta el. Zártam azt a kicsi távolságot, ami köztünk volt, és megöleltem. Magamhoz szorítottam, mire zokogni kezdett.
- Szeret… ném rendes…en megcsinálni a dolgaimat… - motyogta, amikor már megnyugodott kissé. - De nem megy. Segítenél?
Ez a találkozó nagyon nem úgy alakult, ahogy gondoltam. Bekalkuláltam, hogy sírni fog, de úgy gondoltam, hogy a fájdalomtól. Leültettem a kanapéra, és mellé ültem, fogva a kezét. Csendben néztem és átgondoltam a helyzetet. Ha ezt bevállalom, akkor nyakamba szakad a felelősség érte. Megér ez ennyit? Arra jutottam, hogy döntsön ő, hajlandó-e az én szabályaim szerint viselkedni.
- Segíthetek, Emma. A tanulmányaidban és a munkában is, ha szeretnéd. Viszont engedelmességet várok érte.
Elhúzódott, elengedtem a kezét.
- Nem fogok lefeküdni veled, csak hogy segíts, Zoli!
Rámosolyogtam, magamban elkönyvelve, hogy erről még tárgyalunk. Hangosan azonban nem mondtam ki.
- Nem is a szexre gondoltam. Told le a nadrágod és hajolj az asztalra! Nehéz helyzetben vagy, megértem. De nem tegnap tudtad meg a feladataidat, és az utolsó percig halogattad a megcsinálásukat, sőt a segítségkérést is. Ez pedig felelőtlenség!
Látszott az arcán, hogy latolgatja mit tegyen. Csendben vártam, mit választ. Ki ő nekem most? Csak egy lány az egyetemről. Megláttam benne valamit, hogy több is lehetne. Felállt és az asztalhoz sétált, kigombolta a farmerét, lejjebb húzta és az asztalra hajolt. Mögé léptem, megsimogattam a fenekét.
- Tizenkettőt fogok a fenekedre csapni kézzel, Emma. Szeretném, ha csendben viselnéd. A megszólításom: Uram. A végén meg kell köszönned, hogy foglalkoztam veled. Kérni fogok egy kézcsókot.
Felpillantott rám, és egy picit bólintott.
- Emma, nem hallottam!
- Igen, Uram.
- Jól van, Emma.
Az egyik kezemet a hátára tettem, hogy ha felszeretne ugrani visszatartsam, a másikkal pedig laza tenyérrel kimértem az első ütést, majd a feneke második felére a másodikat. Felnyögött, de amúgy csendben maradt. Nem próbált megszökni. Hatnál már nyöszörgött, de összeszorította a fogát. A bugyi alól kilógó felületen látszódott, hogy pirul a bőre. Tetszett a szín. Kapkodó volt a légzése. Mikor végeztem a kanapéra ültem és vártam. Erőtlenül feküdt az asztalon. Mindjárt kiderül mit bír el a büszkesége.
- Hol a kézcsókom, te lány?
A hangom szigorú volt. Emma felállt, megtámaszkodott az asztalon, az asztallapot fixírozta. Mélyet lélegzett és felém fordult.
- Tényleg segítesz?
- Ha egyszer, azt mondtam.
- De miért?
Mit mondjak neki? Mert vonz a kiszolgáltatottsága? Mert akarok egy játékszert? Mert kiélhetem a nevelési vágyamat? Vagy mert látok benne fantáziát… például őt, kikötözve az ágyamon...
- Úgy érzem megéri foglalkozni veled.
Bólintott. Felé nyújtottam a kezem megfogta és lehajolva megpuszilta a kézfejem. Ez még nem a „térden állva kezet csókol” szint, de ha rajtam múlik eljutunk oda is.
- Emma, mikor aludtál utoljára rendesen?
- Azért alszok…
- Akkor máshogy mondom. Mikor aludtál négy óránál többet egyhuzamban?
Elgondolkodott. Te jó ég, ezen el kellet gondolkodnia!
- Kb. két hete.
- Itt maradsz megkapod az egyik pólómat pizsamának.
- De ma éjjel is mennem kell a raktárba, nem lehet!
- Lemondod, Emma.
- Akkor kirúgnak…
- Mennyit keresel óránként?
- Bruttó kilencszáz forintot.
- Az nem segít ki a bajból, semmire nem elég.
- De csak ez van, Zoli.
- Kerítek neked munkát, Emma.
Oldalra dőlt a kanapén, felhúzta a lábát és átkarolta. Megakartam cirógatni, hogy ne legyen ennyire kétségbe esve, de nem tettem. Nem tenne jót a frissen épülő tekintélyemnek.
Bementem a szobámba és egy fekete pólóval és egy boxerrel tértem vissza. Jó lesz neki rövidnadrágnak, csak némileg bő, de az nem baj.
Elvörösödött, amikor meglátta a kezemben az alsóneműt. Aranyos volt kipirultan.
- Felsorolod mi kell az előadásba és a beadandóba és mindkettőt megcsinálom neked.
- Köszö…
- Még nem végeztem!
- Hívod a céget és lemondod a ma éjjeli melót! Utána pedig zuhany és alvás. Tied a kanapé.
Láttam a dacot a szemében, de aztán eljutott a tudatáig, hogy aludhat és még a feladatait is megcsinálom helyette. Megadta magát és látta rajtam mit várok tőle.
- Igen… Uram.