Egy model délutánja

El sem hiszem, amit látok. A tükör olyan közel van hozzám, hogy a leheletem is meglátszódik rajta, mégsem merem elhinni, hogy az a barna szemű, kisminkelt lány, aki rám pillog, tényleg én vagyok. Pedig így van. Hosszú, fekete szempilláim lengedeznek minden pislogáskor. Szemhéjaimat szürkés, füstszerű smink emeli ki. Ajkaimon halovány szájfény csillog. A ruhámról nem is beszélve. Sosem voltam a bőr ruhák szerelmese, mert túl kirívónak találtam őket. Meg kényelmetlennek. Láss csodát, most mégis tetőtől talpig bőrben pompázok. Fenekemen bőrnadrág feszül, alakomat elől antik zárkapcsokkal díszes bőr fűző emeli ki, és az egész együttest egy térdig érő fűzős, bőr csizma emeli ki. Vállaimat bőr kabát fedi. Hajam szexisen kócosan omlik a vállamra. Öt ujjammal lágyan beletúrok, és hátra rázom. Újból elgondolkodom rajta, hogy be kéne festenem. Olyan semmilyen szín ez a sötétbarna. De hát ez van, ilyen egy modell élete.
Elfordulok a tükörtől – a kabát lágyan pördül utánam –, és körbenézek a helyiségben. Ruhák szanaszéjjel, cipők a sarokban, ruhák vállfákon és megint ruhák a nyitott ablaktáblára aggatva.
Felsóhajtok, és átlépdelek a kupacok között. Az egyik ruhát elegáns mozdulattal felkapom a cipőm tűhegyes sarkával, és olyan magasra emelem, hogy le tudjam róla akasztani. A bársony nagyestélyi volt az előző fotózásomon rajtam. Sokkal kényelmesebb viselet volt, mint az, ami most van rajtam. Ezen felfortyanva egy fogasra dobom a jobb sorsra is érdemes ruhaneműt, majd kilépek az öltözőből.
Ezúttal a saját házamban tartottuk a fotózást, mert a lépcső, és a hall kialakítása egy gót kastélyéra emlékeztet. Azért csak ezek a részei a háznak, mert a többiben kényelmetlen lett volna.
Már mindenki hazament szépen. Az egész napos zsivaj, vakucsattogás, lánycsicsergés után a ház szinte kong az ürességtől. De nem is bánom, mert jól esik ez a kis egyedüllét. A korláthoz lépek, és rátenyerelek a szépen csiszolt fára. Tenyereimet szétcsúsztatom, hogy mellkasomat ráfektethessem a lakkozott felületre. Jól esik ez a kis nyújtás, lazítás. Miközben lassan felemelkedek a korlátról, megszólítom a számítógépet, amit szinte csak zenehallgatásra használok, viszont ezen okból a falakba is beépítettem.
- Számítógép! Játszd le nekem Loeage-től a Stroker Ace-t! – Tisztán, artikuláltan ejtem ki a szavakat, nehogy félreértse szándékaimat. Előfordult már.
A dallam szinte azonnal felcsendül. Ütemei mélyről jövők, a szívverésem is erre a ritmusra dübörög. Előbb csak a vállaimmal követem a zenét, majd szemeimet lehunyva egész testemet átadom a basszus húzásainak-vonásainak. Élvezem, ahogy a bőrkabát minden rezdülésemet követi hullámaival, fodraival. Lassan a lépcső felé veszem a lépteimet. Ujjaim lágyan követik a korlát vonalát, nem kapaszkodom bele görcsösen. Ahogy lábam koppan az első kő lépcsőfokon, kinyitom a szemeimet. Vállaimat behúzom középre, és hagyom, hogy a kabát lecsússzon a vállamról. Végigsimít a karjaimon, a hátamon, a fenekemen. Végül a lehullik a bokáim köré.
A zene erőre kap, én pedig elindulok a hosszú lépcsősoron lefelé. A harmadik lépcső után megállok, és leguggolok. Ujjaimat végigfuttatom a csizma szárán, közben szépen lassan felállok. Amint kinyújtottam a lábaimat ujjaim tovább futnak végig a combjaimon, fel a csípőmön, a derekamon, el a két mellem között, majd a nyakamon, végül beletúrok a hajamba.
A zene visszalassul, így én is. Minden lépcsőfoknál kipattintok egy kapcsot a fűzőn. Az alsótól kezdem, így fokozatosan szabadulok fel. A hatodik foknál a ruhanemű szorítása végleg megszűnik rajtam, és lehull a bokámhoz. Mélyen magamba szívom a levegőt, és kiélvezem, hogy semmi nem akadályoz ebben.
Jennifer Charles fűszeres hangja pezsdíti a vérem, míg Mike Patton édes orgánuma borzongatja a bőröm. Kihasználva hajlékonyságomat a fordulóba érve a korlátra teszem a lábam, és ráhajolva lassan kibogozom a csomókat, kifejtem a fűzőt a lyukakból. Ahogy kilazul az egyik, jön a másik. Még nem veszem le őket, csak meglazítom. A dallamra leemelem a lábam a korlátról, kecses félkörívet írok le vele a levegőben. A keletkező erőknek engedve a csizma leszáguld a lábamról. Ahogy lelépek a következő lépcsőfokra, meglendítem a még csizmás lábam, és így az is szabaddá válik. Lábujjaimat megtornáztatom. A talpamtól a fejem búbjáig végigjár a felszabadultság végtelen érzése. Még a fülem is belevörösödik.
Ezután szépen lassan leérek a lépcső aljába. A zene a végéhez közeledik, én is megeresztek egy utolsó simítást a testemen. Ujjaimat a nadrágomba fűzöm, és a ritmusnak megfelelő ütemben elkezdem lefelé tolni magamról. A bőr belső felületére varrt kasmír oly lágyan simogat, mint egy férfi kényeztető ujjai. Combjaimról, majd a lábszáraimról is eltűnik a fojtogató szorítás. Miután kibújtam a nadrágból, még egyszer végigsimítok felszabadított lábaimon egészen a csípőmig. Amikor felegyenesedek, odébb rúgom a bőrből készített mesteri kínzóeszközt, és kecsesen ellibbenek a fürdőszoba irányába.
A hatalmas fürdőt elérve megérintem a bugyim két oldalán elhelyezett vágykelő kis masnikat, melyek két, a bugyi széleit összefogó selyemszalag végén díszelegnek. Ahogy a két masnit kioldom a fehérnemű vonakodás nélkül végigcsusszan a lábaimon. A forró víz már ott vár a kádban, felszínén tengernyi hab úszkál. Örömmel lépek be a pihenés eme mesterien kidolgozott várába. A víz illóolajoktól illatozik. Bőrömet, orromat kényezteti. Én pedig kéjes sóhajjal eldőlök, és élvezem a jól kiérdemelt nyugit.