Rose Naplója (első rész)

Egészen fiatal óta vonzódom a sötétséghez és vágyakozom rá, hogy egy gyönyörű lány alárendelje magát nekem. - Ez volt az a mondat, ami felkeltette az érdeklődésemet iránta, ez volt az, amit írt nekem még mielőtt képet küldött volna magáról, de már az elején szivárgott belőle valami misztikus, sötét érzés, ami felém áradt. Tudott rólam, ki tudja mióta figyelt rám a neten keresztül és pusztán a megjelenésem és az ötmondatos bemutatkozásom alapján ítélkezett felőlem, de ez engem nem sértett meg. Végül is igaza volt, bár elsőre nagy különbség nem lehetett köztem és a speciális közösségi oldalakon profillal rendelkező, hasonló korú és igényű lányok közt – bár valószínűleg a nagy részük félig sem vette ki a részét abból, amiből én…
Találkozzunk…, írta, egy igazi földalatti szórakozóhelyen. Az épületben, ahol egykor apácák nyitottak iskolát és nevelőintézetet, most az extrém zenék és extrém arcok tombolják ki frusztrációikat és isszák magukat feledékenyre.
Bemutatkozás, puszi-puszi, egy-egy ital, aztán nem nagy, de erős kezével megfogta a nyakam hátsó részét. Szorítása nem volt fájdalmas, de elég szoros ahhoz, hogy éreztesse erejét és a szemembe nézett, egészen közel hajolt. Összerándultam, próbáltam kissé elhúzni magam.
A hangja nem volt mély, inkább fiús, mint férfias, mégis sötét és kellemes, mint a whisky, amit kortyolgatott. Igazi őszinte hang és nyílt tekintet, nem olyan, mint amilyet egy neten szörföző perverztől várna az ember. – Hogy hívnak?
- Rose vagyok. – Álltam átható tekintetét, ami először zavaró volt, de hirtelen megnyugtatóvá és kellemessé vált – egyben bizonytalan izgalmakat sejtetett. Nem volt kifejezetten jóképű, de volt benne valami nagyon erős és kifinomult vadság ami elemi erővel hatott rám – ez áradt belőle, a mozdulataiból, a magatartásából.
Mosolygott, éles tekintete mintha a lelkemig vágott volna, szeme csillogott a bárpult lámpafényeiben. Nem ápolatlannak vagy elhanyagoltnak tűnt, hanem egyszerre katonásnak és erdei remetének, ami fokozta a benne rejlő vad erő érzetét, farkasember, mégsem zabolátlan, minden mozdulata tudatos volt. Minden pillanatot tökéletesen uralt. Ritkuló, rövidre nyírt haja és ráncai utaltak csak a valódi korára, az én hajam viszont a derekamig leért. Tetőtől talpig fekete cuccban voltam, testhez simuló, hosszú ujjú póló, szűk fekete nadrág fényes anyagból, fekete magas szárú cipő. Rajta egyszerű, favágó-kockás ing és kopott fekete farmer – olyan is mint egy favágó, vagy erdész. A fantáziám egyből elindult, arra gondoltam, milyen lenne ha hátrakötözné a kezem egy elvadult erdőben, egy fához – ahol senki sem láthat és hallhat…, nem viselt ékszereket, nem volt piercingje – nem volt szüksége semmilyen kiegészítőre ahhoz, hogy magára vonja a figyelmet. Vajon van-e tetoválása? Valahogy biztos voltam benne, hogy van. Már kezdtem elunni, ahogy bámul rám, a kezembe nyomta a poharát, rám szólt hogy igyak, elengedte a nyakam, hátrább dőlt és keserűen mosolygott.
-Rose -mondta, szinte félénken, akarsz-e játszani? Erre nem tudtam mit mondani, aztán elkezdtünk csevegni a klubról, a zenéről és egyéb jelentéktelenségekről. Próbáltunk közös témát találni: sötét zenék, beteg filmek, David Lynch, Lars Von Trier…, Eljöttünk ebbe a klubba, amit egy pincében rendeztek be, és fényes nappal is vaksötét és zegzugos volt. Itt mindenki próbált különösnek, sötétnek vagy keménynek látszani, de benne semmi megjátszás nem volt – alapvetően olyan őszinte volt a tekintete, hogy elijessze a feketére festett hajú, hullafehérre sminkelt arcokat, a megjátszós sznobokat és egyéb férgeket.
Megkérdeztem, miért engem választott.
-Azért, mert úgy néztél ki, mint egy préda.
Hát, egy ragadozóhoz képest…
folyt.köv